Idő 
Értékelés 
Értékelés A csend csak szitál, mint az őszi eső,
Csak van, de nem-igen fergeteges ő…
A legszebb pillanatban is dühöngenek virágtörő viharok,
Olyat, csak szemedbe ne lássak soha… amit kibírni nem bírok…
(apeva)
Dúl
Vihar
Fenn s bennem,
Szememben könny;
Tudod… fáj nagyon.
(Kínai versforma: 7-7-7-7 szótag, „Zhuzchici” = Rímképlet a, a, x, a
Éppen megtörik a csönd,
Háború van, odafönt,
Ölelj át, harag helyett,
Míg lelkem könnye elönt.
*
(Halmazrímes)
Sokoldalú még a lelkem, de már a vibrálása csökkenőbe,
Kóstolgat nyomoronc élet, szenvedek, mint tetű zsírosbödönbe.
Minden perc olyan, mintha nagy-dühöngőn, virágtörő lenne,
Ha odaérne a nővő gaz, volna, amit leverhetne.
Fény
Nélkül,
Rögös út
Az életem.
Elvész reményem.
Vigasztalj, hogy ne fájjon,
Elérjen régi álmom,
És boldog legyek még ma,
Tudom már, meg nem bánom.
*
(3 soros-zárttükrös)
Egy újabb krónika van köznapin kialakulóba,
Nekem folyvást, havas-esőlé folyik be a nyakamba…
Egy újabb krónika van köznapin kialakulóba.
Nem
Vigasz
A szó, ha
Annál több nincs.
Kiút nem dereng…
Annyi rossz történt velem,
Segíts, hogy ez jó legyen.
Írj szépet verseskönyvbe,
Ugye, nálad van helyem?
*
Érzem, hiányzik a lelkemről, szeretve-simító kéz melege,
A meztelen hátamon lehetne a kontakt, mesés egyvelege…
Istenem, ha már megszabadulhatnék a gonosztól…
Megszabadulnék a bús életmúlttól, a mocsoktól?
Kéz
Kézben,
Arcunkon
Mosoly, már csak
Ennyit szeretnék…
Tegyük zsebre a múltat,
Kezembe fognám ujjad,
El sem engedném többé,
Míg bennünk a tűz gyúlhat.
*
Hetvenegynél érzem, már kevéssé tüzes bennem a vágy,
Még nem tudom, de bizony meglehet, hogy vár már a bonc-ágy…
Vívódok elmerengve... fölfelé kerülök, vagy netán lefele,
Bár lehet, hogy sehová és akkor fölmerülhet… ejha; nofene…
Vecsés, 2019. április 1. – Mórahalom, 2019. július 30. – Szabadka, 2019. szeptember 6. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, a kínai versformákat Farkas Tekla. Az apevák; Jurisin (Szőke) Margit munkája. A címük: Kiút nem dereng…
Csak van, de nem-igen fergeteges ő…
A legszebb pillanatban is dühöngenek virágtörő viharok,
Olyat, csak szemedbe ne lássak soha… amit kibírni nem bírok…
(apeva)
Dúl
Vihar
Fenn s bennem,
Szememben könny;
Tudod… fáj nagyon.
(Kínai versforma: 7-7-7-7 szótag, „Zhuzchici” = Rímképlet a, a, x, a
Éppen megtörik a csönd,
Háború van, odafönt,
Ölelj át, harag helyett,
Míg lelkem könnye elönt.
*
(Halmazrímes)
Sokoldalú még a lelkem, de már a vibrálása csökkenőbe,
Kóstolgat nyomoronc élet, szenvedek, mint tetű zsírosbödönbe.
Minden perc olyan, mintha nagy-dühöngőn, virágtörő lenne,
Ha odaérne a nővő gaz, volna, amit leverhetne.
Fény
Nélkül,
Rögös út
Az életem.
Elvész reményem.
Vigasztalj, hogy ne fájjon,
Elérjen régi álmom,
És boldog legyek még ma,
Tudom már, meg nem bánom.
*
(3 soros-zárttükrös)
Egy újabb krónika van köznapin kialakulóba,
Nekem folyvást, havas-esőlé folyik be a nyakamba…
Egy újabb krónika van köznapin kialakulóba.
Nem
Vigasz
A szó, ha
Annál több nincs.
Kiút nem dereng…
Annyi rossz történt velem,
Segíts, hogy ez jó legyen.
Írj szépet verseskönyvbe,
Ugye, nálad van helyem?
*
Érzem, hiányzik a lelkemről, szeretve-simító kéz melege,
A meztelen hátamon lehetne a kontakt, mesés egyvelege…
Istenem, ha már megszabadulhatnék a gonosztól…
Megszabadulnék a bús életmúlttól, a mocsoktól?
Kéz
Kézben,
Arcunkon
Mosoly, már csak
Ennyit szeretnék…
Tegyük zsebre a múltat,
Kezembe fognám ujjad,
El sem engedném többé,
Míg bennünk a tűz gyúlhat.
*
Hetvenegynél érzem, már kevéssé tüzes bennem a vágy,
Még nem tudom, de bizony meglehet, hogy vár már a bonc-ágy…
Vívódok elmerengve... fölfelé kerülök, vagy netán lefele,
Bár lehet, hogy sehová és akkor fölmerülhet… ejha; nofene…
Vecsés, 2019. április 1. – Mórahalom, 2019. július 30. – Szabadka, 2019. szeptember 6. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, a kínai versformákat Farkas Tekla. Az apevák; Jurisin (Szőke) Margit munkája. A címük: Kiút nem dereng…
Köd-cseter hever
Beivódott tömötten
A földfelszínen
Hallatszik még az éj
Néma sóhaja
Fénytörés csillog
Vízgyöngyök sokaságán
Ahogy csüngnek
Feszültség-burkukban
Megrekedt a hajnal sugara
Az égbolt első pírja
Tétován festi a horizont ívét
Épphogy csak pillogat
Még álmos a nappal
Didergek a zord nyirkossággal
Holdat kacagva kakas nyújtózik
Csiklandozza a csöndet
Zizegve prüszköl szél szárnyán
Mogorva-szürke felhő
Oson settengedve
Rögzítve egy pillanatot
Álmodozva elidőztem
A reggel születéséből
Magamba mentettem
Egy pillanatot
Beivódott tömötten
A földfelszínen
Hallatszik még az éj
Néma sóhaja
Fénytörés csillog
Vízgyöngyök sokaságán
Ahogy csüngnek
Feszültség-burkukban
Megrekedt a hajnal sugara
Az égbolt első pírja
Tétován festi a horizont ívét
Épphogy csak pillogat
Még álmos a nappal
Didergek a zord nyirkossággal
Holdat kacagva kakas nyújtózik
Csiklandozza a csöndet
Zizegve prüszköl szél szárnyán
Mogorva-szürke felhő
Oson settengedve
Rögzítve egy pillanatot
Álmodozva elidőztem
A reggel születéséből
Magamba mentettem
Egy pillanatot
Sziklakövek s jéghegyek
És a köztes szakadékok
Torzítják a kedvemet.
Tarkómon ingerülten
Lüktetve dobol
S szemem mögül
Feszítve valahol
Kibújna a fájdalom.
Lohol
A konkrétan érzékelhető
Zord-sötét fogalom.
Aztán mégis bent marad.
Szövetek mélységében
Amíg az álom peremén
A holnapba gördülő időben
Egy kampón fennakad
S a máló múltba ragad.
Gondolatok keveredett halmazában
Akár az inas a vászon síkján
Elnyúlik a pillanat ásítva.
Nehezedő tömegvonzás küszöbén
Elrugaszkodva szállnék
De csak az álom szakadékába
Zuhanok
És a köztes szakadékok
Torzítják a kedvemet.
Tarkómon ingerülten
Lüktetve dobol
S szemem mögül
Feszítve valahol
Kibújna a fájdalom.
Lohol
A konkrétan érzékelhető
Zord-sötét fogalom.
Aztán mégis bent marad.
Szövetek mélységében
Amíg az álom peremén
A holnapba gördülő időben
Egy kampón fennakad
S a máló múltba ragad.
Gondolatok keveredett halmazában
Akár az inas a vászon síkján
Elnyúlik a pillanat ásítva.
Nehezedő tömegvonzás küszöbén
Elrugaszkodva szállnék
De csak az álom szakadékába
Zuhanok
Hol leledzik a világod
És merre van a közepe?
Itt két ablaka ragyogó
Szem-Tükre az átjáró.
Másik világ.
Túl közeli
Galaxis mélyén
Az Elérhetetlen szegélyén
Egyedien megformált
Dimenzió
Hol a jelen a múlt s a jövő
Rendszertelen
Sorrendben váltogatják
A világkép látszatát.
Hol a mélység s a magasság
Csak fél oktávnyira van egymástól
De kifinomult dallama
A legszínesebb melódia
És a csúcsra meglehet
Lefelé vezet a képzelet.
Mindegy merre indulsz
Hogy felfedezd.
A fent s a lent
Előre vagy hátra ment.
Holnapból a múltba lépsz
És ami éppen most van
Elindusz a Valahonnan
S amíg a cél előtted lebeg
Érzéki hajtóerő
Repíti lelkedet.
Álmodozó álom mélyén
Illatos réten
Zümmög
Ezer meg ezer
Tünemény
És megállhat az Idő
Mikor
A hőség rekkentő
A szív telítve perzselő
Akkor majd a felhőkből
Megered arcodra az eső.
Simogatón hűsítő
Tiszta illatharmatát
Mélyen beszívod
Páráját
A nap arany fényének
És a csukott szemhély
Elrejti titokzatos
Ékszerszigeted
Mely a végtelenbe kiterjed
Odabent.
Ligetek közt
Friss szellővel
Indul éjjelente
Alvó ábránd
Feltárni a színskálát
Emóciók vibrálását.
Suhanó pillanatokban
Szökken perdül
Szívedből a vágy ha zendül
ezer madár dalol
És arcodon a mosoly
Lopva oson
Egyre messzebb .
Virágzik a tavasz Benned.
Erdei út mentén
Árnyharmat takaró
Öledben édesszunnyadó
Holdsugár
A szivárvány hajnalán
Sorakoznak képcsarnokban
Élmeny-illúzió
Észlelt varázsában
Szertefoszló valóság-show
Visszatérnek
Mikor kéred
Ádrándvirág benned élhet.
Neked lobban minden kis láng
Fényében világít
Aurád.
Megszépül a világ
Szívedben
A kicsi virág
Boldogságtól ébredjél fel
Minden reggel.
Repül messze
Sok-sok álomlepke
Ott duruzsol a lelkedbe
Para; mondják a jelenség
De
Összetart a személyiség.
És merre van a közepe?
Itt két ablaka ragyogó
Szem-Tükre az átjáró.
Másik világ.
Túl közeli
Galaxis mélyén
Az Elérhetetlen szegélyén
Egyedien megformált
Dimenzió
Hol a jelen a múlt s a jövő
Rendszertelen
Sorrendben váltogatják
A világkép látszatát.
Hol a mélység s a magasság
Csak fél oktávnyira van egymástól
De kifinomult dallama
A legszínesebb melódia
És a csúcsra meglehet
Lefelé vezet a képzelet.
Mindegy merre indulsz
Hogy felfedezd.
A fent s a lent
Előre vagy hátra ment.
Holnapból a múltba lépsz
És ami éppen most van
Elindusz a Valahonnan
S amíg a cél előtted lebeg
Érzéki hajtóerő
Repíti lelkedet.
Álmodozó álom mélyén
Illatos réten
Zümmög
Ezer meg ezer
Tünemény
És megállhat az Idő
Mikor
A hőség rekkentő
A szív telítve perzselő
Akkor majd a felhőkből
Megered arcodra az eső.
Simogatón hűsítő
Tiszta illatharmatát
Mélyen beszívod
Páráját
A nap arany fényének
És a csukott szemhély
Elrejti titokzatos
Ékszerszigeted
Mely a végtelenbe kiterjed
Odabent.
Ligetek közt
Friss szellővel
Indul éjjelente
Alvó ábránd
Feltárni a színskálát
Emóciók vibrálását.
Suhanó pillanatokban
Szökken perdül
Szívedből a vágy ha zendül
ezer madár dalol
És arcodon a mosoly
Lopva oson
Egyre messzebb .
Virágzik a tavasz Benned.
Erdei út mentén
Árnyharmat takaró
Öledben édesszunnyadó
Holdsugár
A szivárvány hajnalán
Sorakoznak képcsarnokban
Élmeny-illúzió
Észlelt varázsában
Szertefoszló valóság-show
Visszatérnek
Mikor kéred
Ádrándvirág benned élhet.
Neked lobban minden kis láng
Fényében világít
Aurád.
Megszépül a világ
Szívedben
A kicsi virág
Boldogságtól ébredjél fel
Minden reggel.
Repül messze
Sok-sok álomlepke
Ott duruzsol a lelkedbe
Para; mondják a jelenség
De
Összetart a személyiség.
Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*
Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*
Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*
Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*
Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*
Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.
Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.
Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…
A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.
Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.
Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.
Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*
Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*
Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*
Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…
Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…
Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*
Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*
Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*
Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*
Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*
Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.
Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.
Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…
A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.
Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.
Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.
Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*
Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*
Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*
Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…
Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…
Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József
