Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. -
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
- A föld most olyan rideg puszta rom -
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!

Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.

Fakóan szirma ne omoljon:
Piros virág volt: pirosoljon.

Panaszra is görbülhet szája,
De rugja meg azt, aki szánja.

Komédiázzék, hogy ő elvet
Egy-egy megtagadott szerelmet.

S ha térdelve mondja imáját,
Pattanjon föl, mások ha látják.

Ha hisz és vár, remél és retten,
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

Ha szivébe kétségek szúrnak,
Zengedezzen hitet az Úrnak.

Sohse legyen asszony bolondja
S ha él-hal érte, meg ne mondja.

Ha futó csókra űzi ösztön,
Százszor ájuljon, esküdözzön.

Inség, betegség hogyha dúlna,
Járjon-keljen, mintha vidulna.

S Halál ha cirógatja csontját,
Farsangolón járja bolondját.

Ellenségeit udvarolja,
Mintha aggodalma se volna.

Krisztus tréfából se vezesse,
Akik szeretik, ne szeresse.

S ha az Élet már összemarta:
Jött a Halál, mert ő akarta.

(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.

Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket
Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket.
Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh!
Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó?
Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek
Jajos párázatok ezért miért jőnek?
Miért száll írtózás ezért a szívekbe
S reszketés az egybeverődött térdekbe?
Óh, bizony nem látok semmi olyat benne,
Ami mindezeknek méltó oka lenne.
Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget,
Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget.
Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a
Halál, mint a hazug festő lerajzolja.
A választást tevő szemeket őtőle
Elveszi s így formál vad csudát belőle.
Megfagylalja benne az érzékeny szívet,
Adván két kezében méreggel kent ívet.
Minden rettenetes színeket ráruház,
Ezért lesz belőle oly irtóztató váz.
Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket
A szívet borzasztó rút képzeleteket?
Hazugok a színek, amelyeket vonnak
Újjaid, a halált festvén skeletonnak.
Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza,
Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza.
Sárga a félelem, mert színét elvette,
Hogy az ember magát veszélybe ejtette.
Béestek szemei a könnyhullatásba,
Melyet hullatott a legelső romlásba.
Mert ő az édenben szintén jelen vala,
Mikor Éva által az élet meghala.
Midőn elvesztette egy falat almával
Azt, mellyel minden kincs nem érne magával.
Ezt látván a halál, ki annakelőtte
Nyilait csak a vad állatokra lőtte,
Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága
Miatt esett ez a lélek romlottsága.
Nemsokára dűjté a főldnek porába,
Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába.
Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön
Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön.
Megköté kezeit, melyek kinyúlának
Levételére a halálos almának.
Lábaira vetett szoros bilincseket,
Amelyek tették a gyászos lépéseket.
A nagyravágyásnak tüzét eloltotta,
A szívbe folyását hogy elállította.
Füleit bédugta, amelyek hallották
A parancsolatot, de meg nem tartották.
Érzékenységeit hogy így elaltatta,
A lelkét az égnek ismét visszaadta.
Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha
Az emberi nemhez nem volt oly mostoha,
Hogy a lelket a holttesttelegyetembe
Eltemette volna a gyászos verembe.
Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele,
Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele?
Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak
Gondolni, hogy oka Ily különös jónak?
Hiszen ha az élet örökké tartana,
Az emberi nemzet óh mely megromlana.
Az elerőtlenűlt öregek számára
Rengő bölcsőket kék csinálni sokára,
Mint régen az anyát sirató Memnonnak
Múlandó életet adó vén Tithonnak.
Így lenne a világ siralom mezeje,
A lankadt öregek nyögdécselő helye.
Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak,
Sok következhető veszélyek elmúlnak.
De tán kegyetlennek véled, az ifjakat
Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat.
Sokaknak házához, mikor emberkorra
Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra.
Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek
Halottal áldozik a mord temetőnek.
Óh nem...nagy dicsőség hamar érni véget,
Pályafutásunkba érni dicsőséget.
Jobb az égbe menni éltünk reggelébe,
Mint a megvénűlés komor estvéjébe.
A betegségeknek sujtoló kínjai
Nem lehetnek itt az írtózás okai.
Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek
Adják a halálhoz úti kísérőknek)
A mértékletlenség rakja tagjainkba,
Végre így szegeznek betegágyainkba.
A vakmerő vétkek okozták, Pandora
Piksiséből omlott kínunk hogy szapora.
A forró nyavalyák reszkető hagymázza
Erőtlen testünket csak azóta rázza.
Midőn már nem érnek a doktori szerek,
Ezeknek a halál gyógyító mesterek.
Útazó, így értvén a halál jóságát,
Ne útáld meg igen hasznos barátságát.
Hanem a test ellen harcolj együtt vele,
Mely a bűn súlyával ugyan megterhele.
A lelket! a lelket! tökéletesítsed,
A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed.
Mert ha ilyen szépen végzed el életed,
A dicsőség által újra cserélheted.
Jövel már, útazó, hív oktatásomat
Értvén, végezetre halld származásomat.
- - - - - - - volt atyám, ki kardjával
Szolgált a hazának, valamint pennával,
- - - - - - - - szűlé a hazának,
Ki példája volt a jó édesanyának.
Magam jártas voltam mind Mars táborába,
Mind pedig Minerva bőlcs Museumába.
A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem,
Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem.
Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér,
Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér.
Ezt tudom és ezért holtom után élek,
Ha valót sugall a poétai lélek.
Most a halál által amíg lenne végem,
Jövel - - - - - - szerelmes vérségem.
- - - - - - - - - - - - - házakkal,
Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal.
Jövel te is addig, míg meg nem aláz a
Halál - - - - - - - - - - - - háza.
Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai
Légyenek éltetek erős oltalmai.
Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem,
Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.

Pétere is ennen-magamnak,
Kakas-szó szólhat már ezerszer,
Dédelgetett énem, vén Mester,
Zsidótalan és szegény rabbi,
Soha-soha meg nem tagadlak.

Soha-soha nem állok rabnak
Őrjöngő népek közepébe.
Nem állhat az, kinek a vágya
A népek és az Isten népe
S a minden vágyak legszebb vágya:

Ez a világ legyen világja,
Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel
Embernek mert jönni s meréssel
Szántja, gondolja el e Bolygót.

Nem mondom én, hogy tegnap jól vót
S mindig úgy lesz, hogy egy-két ember
Érdemlődik, kit szerelemmel
Vesz körül a krisztusi dőre.

De már ezért az egy párért is
És magunkért, rabbiságunkért,
Előre az igazságunkért:
Csalatni, csalódni, előre.