Szelíden hívj,és szelíden szólj hozzám,
nem bírom már ha bántanak,
szelíden kérj ha szeretnél bármit,
ne töröld belém sáros lábadat!

Nem hívtalak,és nem is kértem tőled
hogy jöjj közel,vagy mellettem maradj,
magadtól jöttél,te akartál látni,
de ha már itt vagy,tiszteletet adj!

Nem vagyok gőgös megbecsülök bárkit,
aki számomra tiszteletet ad,
lehetsz koldus és lehetsz király is,
de durva szóra ne nyisd ajkadat!

Szeress vagy gyűlölj!Nem számít nékem!
de ha már gyűlölsz tedd azt csendesen!
Ki emberként született erre a földre
joggal várják hogy ember is legyen!

Az én anyám úgy szeretett engem,
ahogy csak gyermeket szeretni lehet,
az én anyám úgy őrizett engem,
mint hűs tengerben egy apró gyöngyszemet.

Az én anyám oly szelíden óvott,
bár sokszor rossz voltam talán,
számára mi voltunk mindig
a napfény a dombok oldalán.

Az én anyám nem vádol most sem,
csak őrlődik értem csendesen,
nem szól, de szemében látom
miattunk reszket két keze.

Az én anyám miattunk élt csak,
miattunk könnyes két szeme,
bár nem szól,de megtenne mindent,
hogy boldogabb legyen gyermeke.

Az én anyám sosem volt gazdag,
kincseket adni nem tudott,
de mindent feladna értünk
amiért eddig dolgozott.

Az én anyám sosem várt semmit,
csak arra kért,mindig jó legyek,
s jól tudom, bármi is történt,
mi vagyunk most is mindene!

Hulló levelek ,mondjátok meg nékem
mit tehetnék hogy végre jobb legyen?
Hulló levelek,csak tőletek kérdem
hová sodor a szélvész titeket?

Hulló levelek!Olyan lettem én is,
mint ti vagytok!Eldobva,némán szenvedek.
Hulló levelek! Hadd legyek ott én is
mikor elsöpör egy zúgó fergeteg!

Hulló levelek,kik némán ott hevertek,
hadd menjek közétek hogy én is ott legyek,
hogy elsöpörjön engem is egy szélvész,
vagy pihenjek én is csöndben köztetek.

Te voltál mindig ,minden álmom,
te voltál minden vigaszom,
te voltál minden reménységem
borongós,hűvös alkonyon.

Hány éjjel sírtam már miattad
párnámon könnyek záporát,
s e könnyeken keresztül láttam
arcodnak édes mosolyát.

Hány éjjel?Nem tudom követni!
Hány nappal?nem számít nekem!
Csak egyet tudok.Szívem mélyén
nem számít,bárhogy is legyen.

Mint tomboló tűz,ezernyi fájdalom
vöröslő vérként csorog le arcomon.
Mint pusztító szélvész,mely mindent elsöpör,
szívemet tépázza,lelkem őrli föl.

Mint pusztító láva,mely a földre hull,
köröttem minden leégett hamu.
Mellettem minden kopár,és kihalt,
csak egyetlen láng maradt,amely felkavar.

Hogy felégessen mindent, ami még maradt,
hogy ne legyen semmi,ami visszatart.
Ne hidd hogy megtörtél,zúgó fergeteg!
Mit elvettél tőlem,én is elveszem!