A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Élünk, 'mint szegények,
de sokakat gazdagítók',
mily` gyötrelmes tudat,
mi, a napi kenyerünkért
oly sokat dolgozók,
fájdalmasan sajgó lélek,
a testi fájdalom
már nem is fáj úgy, megszokott,
élünk mi a nincsben,
'mint akiknek nincsen semmijük,
és akiké mégis minden.

Szólítanálak virágomnak
De melyiknek?
Mi hosszú életű legyen
Gyöngyvirág?ártatlan és fehér
Kicsi estike?kivel illata felér
Harangvirág ki meghajol kecsesen
Maradj inkább a kedvesem?

Számtalan szép rózsa
Gülbaba udvarából szabadulna
Csodálni szépségük
Páratlan értékük
Beszívni szédítő illatuk
Majd tapintani bőröd
Mint rózsának selymes szirmát
Inkább itt legyél és érezzem
Szerelmed vad viharát

Illatodtól,vágytól remeg testem
Tündöklő szemedbe estem
Mi lelket tartja bennem
Hogy szívem el ne ernyedjen
Hosszú egyedüli esték
Állítana az éj kelepcét
Maradj mert szeretném
Az éjszakai tündér Te legyél

Lennél fényes csillagoknak vezére
Nevedet venné mind a nyelvére
Vagy lennél Napnak sugara
Perzselve lenne szívemnek udvara
Ne legyél a Hold melynek fénye
Kihuny, él csak éjjel
Vagy lennél csillagok
Holdnak fényében didergő
Nyári éjjelek melegétől izzanak
Inkább maradj velem
Érzelmed legyen örök és igaz

Kellemes szép az idő
Sokat vagyunk idekint
Hold ránk örömmel tekint
Este ha csillagok kigyúlnak
Asztalunkon sorban
Gyertyák gyúlnak

Esténként a vacsora is
Szebb gyertya fénnyel
Nyári csillagsátor alatt
A vacsorák hosszúra nyúlnak
Tücsköknek nász tánca
Vígabb ,szebb ha aláfesti
Gyertyának remegő lángja

Tüzet gyújtva készül
Mi eddig volt a pácban
Fenséges jó vacsoránk
Mellé,hogy jobb legyen
Kerül szőlőnek érett leve

Közösen készítjük
A fenséges ételt
Közben egy-egy jó falatot
Egymás szájába adunk
Kellemes jó ízének
Csók lesz a pecsétje
Egymás mellett nézzük
A sok csillogó bolygót,

Idekint nem okoz gondot
Vajon tőlünk hány fény év?
Mely bolygónak látjuk fényét
Szeretjük a szép nyári estét
Jó így együtt kettecskén
Sokáig fent vagyunk
Mire aludni ballagunk