Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Olyan szelíden szóltam hozzád
olyan szelíden kértelek,
de hiába minden! meg sem hallod!
S nem akarsz róla tudni sem!

Olyan szelíden szóltam hozzád
mint a sóhajtó fellegek,
vagy az esti szélben összeérő
suttogó nyárfalevelek.

Miért nem hallod hogyha hívlak?
Mért kell hogy kiáltsak neked?
Mért nem érzed hogy tehozzád száll
minden szó amit suttogok neked!

Hallgatnál még rám de már késő!
Nem leszek mindig itt neked!
s hiába hívsz,nem tudok menni,
hisz ki tudja akkor hol leszek!

Egy álomkép, mely szertefoszlott
azt hittem sokkal fontosabb,
azt hittem kínozni fog majd,
de sosem voltam boldogabb.

Egy álomkép mely szertefoszlott
s az esti széllel elsuhant,
magával sodorva minden érzést
amely irántad megmaradt.

Egy álomkép mit nem látok már,
hisz talán nem is létezett!
Elsöpört mindent, mi bántott
s nem maradt belőle semmi sem.

Álomkép? Mint a kósza szellő
borongós, hűvös alkonyon
úgy suhant szelíden némán,
s a szürkeségben megkopott.

Nézd Uram, az összetört szívem és az életem
Sír,gyászol árva sorsáért
Csillagok könnye hull bánatáért
Kínjai faágként hajolnak e nyomorult világra.



Fájdalmam vörösre festi az eget
Nézd Uram,nézd a szívemet!
Magamban hordom elfoszolt semmimet
Siralmaim éjét boldog emlékeimet.

Nézd Uram,nézd a szívemet!
Forró gyilkos örvények csalták
De hamisak nyelvén csak dadogni lehet
Nézd Uram,nézd a szívemet,mert
A vért,a vért,a vért, szent csókokkal,vágyakkal égettem meg.

Nézd Uram, a szívemet!
Útóljára még tüzes véres rút lángokat vet
Megpatkolt szilaj paripám hátán
Bíbor égbe lovagolván
Arcom kihűlt látomás lesz.
E halálig vívott szerelmes küzdelemben.

Hullámzó tengeren ringatózom,
szféráknak zenéje körülölel,
égbe vágyó lelkem átkarolom,
boldogság szigete visszaölel.

Magasan repülök, égig érek,
csillagok fényeit simogatom,
peregnek előttem álomképek,
boldogság színvarázsát láthatom.

Lelkem szabad, fenséges az égbolt,
Szeretet festi meg a színeit,
sötétség rémisztőn már nem sikolt,
Fény ijeszti surranó lépteit.

Vakító Fény szívemet perzseli,
lángját többé semmi sem olthatja,
varázs ez, lelkem már nem terheli
ködös, vijjogó rémképek múltja.