Érzem semmi vagyok, de mi lehetnék? című versre reagálva. /

Ne hidd, hogy semmi vagy, ki így tud érezni,
Szavakban égő tűz, az nem tud vérezni.
Te vagy a bíbor, s nem csak esti köntösön,
Fény vagy, ha halvány is - de itt vagy, s köszönöm.

Lehetsz sugár, ha nem is tűzőn ragyogó,
Mécses is melegít, ha fázik valahó
Lehetsz fa az erdőn, ki csendben álmodik,
Gyökérrel tartja meg, mi mást ledönt a hit.

A megalázás mélyén kincs a lelked ott...
Hisz ki szenved, érez, s érezni... alkotott.
Nem győzhet le az, ami bánt - csak más ruhát vesz fel,
De te légy az, ki magát újra-újra felemel.

A húsvét hétfő múlt, mint minden rossz idő,
S a holnap rejt csodát, nem csak sötét erő.
Ne várd nagyon kaszást - várj inkább egy mosolyt,
Mitől a szív csendben újra dobog, egy szót...

Mert vagy - és ez elég. És több vagy, mint hiszed,
Kicsiny láng, de olyan, mely világot vihet.
És ha úgy érzed is: ez csak gyenge remény,
Tudd, hogy most neked szólok - hiszek benned én!

Siófok, 2025. április 23. -Gránicz Éva-
Írtam: egy poéta társam vigasztalására.

Aki reggel leveri a harmatot,
S öntözi meg véle virágok szirmait,
Szebbé tenné szűk szemű hajnalod,
Feltárná előtted az éjszaka titkait!

Akinek kávéillat kíséri lépteit!
S nyikorgó cipőben sietve odébbáll,
Ki mindennap felveszi súlyos terheit,
Mi az esti imával végre tovaszáll!

Az angyalok helyett is vigyázza álmod!
Minden óhajtást teljesíteni vágy,
Ne kelljen célja vesztetté válnod,
Én csupán az vagyok, aki álmodik tovább!

A sivatag pusztaság, nyomasztó, végtelen, rettenetesen,
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…

A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.

A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.

Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...

Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...

Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.

A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.

Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!

A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.

Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Ahol az imák az égig érnek,
ahol a Kisharang halkan szól,
akácvirág tárja dús illatát,
s koszorút fonnak az álmokból!

Dél-Zselic lábainál kis falum,
ott szín-aranyból kél fel a nap,
s futórózsa ível át a kiskapun,
Ahol az utcán is megáld a pap!

Magyar nótát hord az esti szellő,
hol a ráncos ajkakon is dal fakad,
szendergő, nyári lágy-estéken
együtt fonják az álmokat!

Kebledben élek én, drága Somogy,
szépséged vonz, el nem enged,
itt szín-ezüstre vált este a hold,
s a tejút vág az égi-réten rendet!