Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Élünk, 'mint szegények,
de sokakat gazdagítók',
mily` gyötrelmes tudat,
mi, a napi kenyerünkért
oly sokat dolgozók,
fájdalmasan sajgó lélek,
a testi fájdalom
már nem is fáj úgy, megszokott,
élünk mi a nincsben,
'mint akiknek nincsen semmijük,
és akiké mégis minden.

Szólítanálak virágomnak
De melyiknek?
Mi hosszú életű legyen
Gyöngyvirág?ártatlan és fehér
Kicsi estike?kivel illata felér
Harangvirág ki meghajol kecsesen
Maradj inkább a kedvesem?

Számtalan szép rózsa
Gülbaba udvarából szabadulna
Csodálni szépségük
Páratlan értékük
Beszívni szédítő illatuk
Majd tapintani bőröd
Mint rózsának selymes szirmát
Inkább itt legyél és érezzem
Szerelmed vad viharát

Illatodtól,vágytól remeg testem
Tündöklő szemedbe estem
Mi lelket tartja bennem
Hogy szívem el ne ernyedjen
Hosszú egyedüli esték
Állítana az éj kelepcét
Maradj mert szeretném
Az éjszakai tündér Te legyél

Lennél fényes csillagoknak vezére
Nevedet venné mind a nyelvére
Vagy lennél Napnak sugara
Perzselve lenne szívemnek udvara
Ne legyél a Hold melynek fénye
Kihuny, él csak éjjel
Vagy lennél csillagok
Holdnak fényében didergő
Nyári éjjelek melegétől izzanak
Inkább maradj velem
Érzelmed legyen örök és igaz

Kellemes szép az idő
Sokat vagyunk idekint
Hold ránk örömmel tekint
Este ha csillagok kigyúlnak
Asztalunkon sorban
Gyertyák gyúlnak

Esténként a vacsora is
Szebb gyertya fénnyel
Nyári csillagsátor alatt
A vacsorák hosszúra nyúlnak
Tücsköknek nász tánca
Vígabb ,szebb ha aláfesti
Gyertyának remegő lángja

Tüzet gyújtva készül
Mi eddig volt a pácban
Fenséges jó vacsoránk
Mellé,hogy jobb legyen
Kerül szőlőnek érett leve

Közösen készítjük
A fenséges ételt
Közben egy-egy jó falatot
Egymás szájába adunk
Kellemes jó ízének
Csók lesz a pecsétje
Egymás mellett nézzük
A sok csillogó bolygót,

Idekint nem okoz gondot
Vajon tőlünk hány fény év?
Mely bolygónak látjuk fényét
Szeretjük a szép nyári estét
Jó így együtt kettecskén
Sokáig fent vagyunk
Mire aludni ballagunk

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.