Kopár hegy tövében sűrű tölgyfa erdő.
A természet ajándéka mind a kettő.
Hatalmas barlang van a hegy belsejében.
Egy csinos kis ház áll az erdő mélyében.

Szépen berendezve a hegy nagy barlangja.
A tágas lakosztályt az óriás lakja.
Az erdei kis ház virágokkal körbe.
Éppen most ebédel lakója a törpe.

Friss gomba az ebéd, amit maga szedett.
Erdei patakból ivott rá hűs vizet.
Aztán érett gyümölcs került a pocakba.
Közben a madarak énekét hallgatta.

Dél volt. Az óriás is épp megéhezett.
A hegy oldalából egy sziklát megevett.
Amikor jól lakott, ő is megszomjazott.
Vizet csavart pár nagy kőből, abból ivott.

Törpe és óriás jó barátok voltak.
Ha nem volt más dolguk, egymással játszottak.
Gyakran találkoztak, ha sétáltak éppen.
Az erdő és a hegy közötti kis réten.

Most, hogy az ebéden mindketten túl voltak,
Nem volt véletlen, hogy egymásba botlottak.
Köszön az óriás: Szia törpe, játszunk?
Válaszol a törpe: Szia, bújócskázzunk.

A törpe a hunyó, behunyja a szemét.
A nagy óriásnak elrejtőzni nehéz.
Gondolkozik kicsit, aztán lép vagy ötöt,
Csendesen leguggol a kopár hegy mögött.

Szétnéz a kis törpe, és már egyből sejti,
Óriás komáját merre kell keresni.
Mászni kezd sebesen a hegy tetejére.
Hosszú út ez neki, de felér estére.

A csúcsról ugrik az óriás vállára.
Egy fél napig tartott amíg megtalálta.
Pár lépés most csupán az erdei kunyhó.
Holnap délután az óriás a hunyó.

Másnap ebéd után újra találkoznak.
Ahogy megbeszélték, megint bújócskáznak.
Háttal az óriás,- elbújik a törpe.
Hogy hova- azt jó előre eldöntötte.

Indul az óriás keresni barátját.
Átnéz minden bokrot, átvizsgál minden fát.
A nagy kopár hegyet kétszer megkerüli.
Az agyafúrt törpét estig mégsem leli.

Nem zavarja már, hogy a játékban vesztett.
Vajon barátjának végleg nyoma veszett?
Aggódás terül el őszinte szívében.
Orráig is alig lát már a sötétben.

Rémülten felkiált: Törpe gyere elő.
Nem is kellett volna ekkora hangerő.
Remegett a törpe a nagy nevetéstől,
Mikor kimászott az óriás zsebéből.

Eztán mind a ketten egy nagyot nevettek.
Ahogy minden este, most is hazamentek.
Mint minden délután, holnap is játszanak.
Örökre igazi barátok maradnak.

Nem vágyom utánad! Már nem is szeretlek!
Hisz szíved helyén csak hideg kő lapul,
sohasem tudtál szeretni engem
csak belém tapostál durván és gazul.

Nem kérek többé semmit sem tőled!
Hisz semmi sem lágyítja kő szívedet,
egyetlen könnyet ejtek csak érted
és az esti ködben végleg elveszek.

Túl messze vagy! Nem látom az arcod,
nem is hallom már a hangodat,
egy kósza percben oly messze tűntél,
s most azt sem tudom már merre vagy.

Bár hangod fülembe cseng még,
de emléked mára megkopott,
akár a borús, esti égen
elhalványuló csillagok.

Nem hiányzol! De arcod még néha
emlékeimben felragyog,
S mi egykor fájt,elmúlt már régen.
Most végre úgy érzem: Boldog vagyok!

Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Olyan szelíden szóltam hozzád
olyan szelíden kértelek,
de hiába minden! meg sem hallod!
S nem akarsz róla tudni sem!

Olyan szelíden szóltam hozzád
mint a sóhajtó fellegek,
vagy az esti szélben összeérő
suttogó nyárfalevelek.

Miért nem hallod hogyha hívlak?
Mért kell hogy kiáltsak neked?
Mért nem érzed hogy tehozzád száll
minden szó amit suttogok neked!

Hallgatnál még rám de már késő!
Nem leszek mindig itt neked!
s hiába hívsz,nem tudok menni,
hisz ki tudja akkor hol leszek!