Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!

A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.

Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.

Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.

Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.

Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!

Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.

Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.

Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!

Merengve nézel az ablakon,
de nem látsz már túl a dombokon,
ott, ahol zöld-árnyas az erdő,
szelíden búg felette a szellő.

Hegyek ormán nyílik rőt virág,
s megcsillan azon a szép holdvilág,
Kárpátok ölében száll ott az ének,
Magyarok imái az égig felérnek!

Ezerévnyi sorsa hol jó, hol átkozott,
hunoknak vére elhullva áldozott,
vértezve indult olykor egy csatába,
viharral feszítse hitét keresztfára.

Ott, ahol a rónán délibáb játszik,
ott, ahol a Zselic néma könnyben ázik,
ahol hegedűszóra mulat a Magyar,
ahol emléket ölel a Dunakanyar.

Bércei alatt, mint hű kebel,
őriz, táplál és felnevel,
mint szerető gyermekét anyám,
úgy ölelsz magadhoz drága, szép Hazám!

Parton túl botlik,
Szétterül a vén folyó.
Elsodort idő.

Elúszott a nyár
Magas árral a Dunán.
Őszi sirató.

Könnyzápor tocsog,
Az angyalok is sírnak...
Áztatott ima.

Föld leve beteg,
Szennyet forral magából...
Gyulladt keservet.

Fekete levest
Szervíroz a természet.
Gőg-embert fenyít.

Csacsogó füttyel köszöntik az estét,
Rigók nagy serege dúdol szép mesét.
Az ember csak ámul, kitárja szívét,
A természet ölén bűvölik kelkét.

Madarak hada búcsúzik a naptól,
Égi áldás száll az angyali hangtól.
Folyónak partján béka sereg fújja,
Lement a Nap horizonton túlra.

Virág illat száll, párával keverve,
Eltompul lassan az ember keserve.
Agg erdő szélén megnyugszik az elme,
Kultúra zaja nem hasít most bele.

Friss szellő hűsít, lengeti est leplét,
Távolra fújja napnak minden terhét.
Lekacsint Vénusz, ágyat vet az éjnek,
Jó éjszakát kíván minden személynek.

Dunatőkés, 2024. június 27.

Archív képek eseménytől
Szétmosódnak az időtől.
Elme rostán szűrt a tegnap,
Ami röppent lágyabb színt kap.

Régmúlt emlék - dalos madár,
Szebb a hangja valóságnál.
Hogyha hamis az ária,
Restaurál fantázia.

Ami történt...bár elillant,
Festett művet szívben villant.
Megbékélő szeretettel
Útra kel majd a lélekkel.

Minden emlék fénybe lépve
Elkísér az örök létbe.
Vissza száll a dalos madár,
A lélekben nincsen határ.

Dunatőkés, 2024. június 26.