I

Sírva jön a magyar nóta világra,
Bánatos a magyar ember világa.
Mit keseregsz, atyámfia, rokonság?
Ez az egész merő élet bolondság.

Duna vize lefelé foly, nem vissza,
Régi baját magyar ember elissza!
Azt miveli széles-magas kedvében,
Majd megszakad belé a szív keblében!

II

Elesett a Rigó lovam patkója,
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy rigószőrü paripám,
Eladatta a szegedi kapitány,
Ott se voltam az áldomás-ivásnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy fehér házam, leégett;
A telekem, azt se tudom, kié lett;
Be van írva vásárhelyi tanácsnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt szeretőm, esztendeig sirattam,
Az nekem a mindennapi halottam,
Most is megvan az a gonosz, de másnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.

A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.

A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.

Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Ákászod alján, Főldi! tenéked is?
Óh, néked is, kit dűlt hazádért
Sustorogó tüzed onta egybe!

Természet édes gyermeke! s a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amikor törvényit írod
S pitvarait kinyitod minékünk,

Akkor szorít-é jussa alá korán?
Korán! az élet leggyönyörűbb korán!
Óh, tán irígy ő! s azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, aki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne között hidegen danolgat? -

Nem is danolgat! Lantjai, fűvei
Pindus vidékén dísztelen állanak:
Bús a poéta- s orvos-isten,
Jaj, Erató s Hygiene sorvad.

És én, ki hozzád oly lekötött valék,
Én, a barátod, légyek-e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És veled egy por alatt fedezzen

E boldog ákász: mintsem egész hazám
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a lantot s gyepedző
Sírod előtt keseregve űlök.

Te tiszta polgár, víg, egyenes barát,
Mély túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested erébe, nemes barátom!

Mégis becsetlen puszta bogács fedi
Hadház homokján szent tetemid helyét,
Még sincs, ki lantján a Dunához
Így keseregne: Kimúla Főldi!

Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
Bánik hazám, bár drága vérem
Érte foly, érte fogy, érte hűl meg.

Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog.
S ezt mondja népünk: Óh, miért nem
Éltek ez emberi századunkban?!