Angyalok és ördögök irányítják életem,<br>Olykor szomorúság néhol boldogság van lelkemen.<br>Hó és eső, csak egy kis különbség,<br>Szerelem, szeretet, gyűlölet, mi lehet még.<br><br>Ha az ember boldog, biztos vége lesz,<br>Ha meg szomorú, a boldogság is úr lesz.<br>Egyszer fent, egyszer lent, tartja a mondás,<br>Nekem csak a boldogság kéne, a fent és nem más!<br><br>Mégse lehet mindig minden jó,<br>Látod, most például esik a hó.<br>A rossz korszaknak is egyszercsak vége,<br>Csak jönne már el a pillanat végre!<br>

<br> <br><br>Mikor kis száját formálgatva<br>először mondja ki:mama,<br>arcod ujjával megsimítva<br>az lesz a legnagyobb csoda.<br><br>Mikor arcodon végigszántva<br>apró kis puszit hintve szét,<br>csöpp kis szájával megérintve<br>lelkedbe vigaszt szórva szét.<br><br>Nem bánod mi volt már tegnap,<br>új erőt csöpögtet beléd,<br>csöppnyi lényével azt sugallva<br>Ne add fel!Mindig van remény!<br><br>

<br>Mikor már kihunyt a fény is<br>s utolsó gyertyád csonkig ég,<br>halvány fényével rávilágít<br>arcodra,vigaszt szórva szét.<br><br>Mikor az utolsó gyertya<br>halvány fényével rád ragyog,<br>ezüstös fényét szerte szórva<br>míg az arcodon könny csorog.<br><br>Mikor az utolsó lángjánál<br>letörlöd hulló könnyedet,<br>s kihunyó ,utolsó fényénél<br>felszárítod a könnyedet.<br><br>Csak akkor fogod megérezni<br>nem számíthatsz már senkire,<br>sötétben nem találsz semmit!<br>Nem lesz melletted senki sem!<br><br>Csak akkor fogod észrevenni<br>számodra már csak én vagyok!<br>s az utolsó halvány gyertya fénynél<br>csak az én kezem foghatod.<br><br>

<br><br>Oly mások vagyunk, s oly különbözőek,<br>de anyaként mégis hasonlók vagyunk,<br>letépnénk minden töviset, szilánkot,<br>csak hogy őnekik ne essen bajuk.<br><br>Oly mások vagyunk,s oly sokat remélünk,<br>lehoznánk értük az égről a napot,<br>s ha nehéz is olykor,fáj a szívünk értük,<br>a mi csillagunk csak miattuk ragyog.<br><br>Oly mások vagyunk,de bárhogy meggyötörnek,<br>szívünk mégis csak miattuk dobog,<br>minden álmunk,és minden ölelésünk<br>az ő szemeikben újra felragyog.<br><br>Oly mások vagyunk! S ki anyaként érez<br>mások fájdalmán sosem mosolyog,<br>hisz egy anya ha szíve összetört is,<br>összetört szíve is csak értük dobog.<br><br>

Kivül erősnek látszom,<br>de belül órdítva sírok.<br>Alig vártam hogy újra lásslak,<br>ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.<br><br>Fogtad a kezét s nevetél<br>szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.<br>Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,<br>örökre az emlékezetembe vésted.<br><br>Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,<br>mint vad musztáng tombolok legbelül.<br>Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,<br>míg a kimerültségtől össze nem esnék.<br><br>Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,<br>mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.<br>Ily megnyugvás van a lelkemben,<br>miközben egyre nagyobb szívemben a seb.<br><br>Versbe folytom bánatom,<br>visszaépítem boldogságom,<br>Hisz a rózsa is elhervad,<br>de idővel újabb bimbót ad!