<br>Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?<br>Rég nem láttam az arcodat.<br>Már csak a ködös,sűrű éjben<br>hallom még néha a hangodat.<br><br>Hiányzol !Vajon merre jársz most?<br>Eszedbe jutok néha még?<br>Jut e még számomra egy jó szó?<br>Egyetlen forró ölelés?<br><br>Akarlak !,De nem foglak keresni!<br>Nem alázkodom meg senkinek!<br>Megtört szívem száz sebből vérzik,<br>már nem tudod összetörni sem.<br><br>Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,<br>melytől sziszegve lángra kap,<br>De ha te nem jössz,nem foglak keresni!<br>Eltűnök mint a zivatar.<br><br>

Félhomályban üldögélek,<br>hozzám halkan szól a csend,<br>itt most csendben van a lélek,<br>fejemben honol a rend.<br><br>Szárnyakat bont gondolatom,<br>járom csillagutamat.<br>Igaz álom, vagy valóság<br>teljesíti vágyamat?<br><br>Félelmek és rút rémképek<br>nem feszítik agyamat,<br>csendnek hangja andalító,<br>elhagyom tudatomat.<br><br>Fény ösvénye szólít engem:<br>Utamat Neked adom,<br>lépj rá bátran, nem kell félned,<br>itt örök a nyugalom!

<br>Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,<br>hó lepte már be a lépteid nyomát,<br>nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,<br>nem látom többé arcod mosolyát.<br><br>Tegnap még azt hittem te hozod el nékem<br>a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,<br>s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,<br>úgy láttam arcod szelíd mosolyát.<br><br>Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,<br>tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,<br>mára hideg tél lett elborult az ég is,<br>még az édes méz is olyan keserű.<br><br>Nem várok rád többé,nem tudok remélni,<br>bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,<br>te voltál nekem a legszebb tévedésem,<br>szívemben örökké ott él a neved.<br><br><br>

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,<br> az idő árván nyögte az utolsó percet.<br><br> Tékozló angyal a halállal dacol,<br> a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol. <br> Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,<br> de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.<br><br> Életre hívó lelkek kérlelik,<br> bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.<br> Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,<br> közben búcsút intenek a keserves emlékek.<br><br> A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.<br> Elejtett könnyei lassan felszáradnak. <br> A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,<br> teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak. <br> Mosolya elűzte lelke féltett titkait.<br><br> Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,<br> gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.<br> Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,<br> és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.<br><br> Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.<br><br> Szeretete átitatott minden folyót,<br> öröme életre keltette a természet csodáit,<br> reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,<br> boldogsága együtt ünnepelt a világgal.<br>

Éltem billenő penge, porhanyó.<br>Lelkem mint odvas, korhadó<br>fának bele.<br>Próbáltam tartalmat tölteni bele.<br>Kukachadak dagonyázó testén<br>átbotorkálva, átesvén<br>sárban kúsztam, végtelen.<br>Így indult az életem.<br>Fájdogált a levegő, hasított<br>az elme, Földön<br>tartott az anyagmegmaradás elve.<br>Csúsztam, másztam, keltem én,<br>s kapartam a létcsövet,<br>mivel lógtam anyám köldökén.<br>Ittam, ettem, mint más ki él,<br>s volt a léthez kedvem,<br>mert volt kiért. De...<br>a lélekfolyam sodrás<br>tengeremhez kiér,<br>megszűnök, s ab ovo<br>éltem a semmiért.