A boldogság az egyetlen a földön,<br>amit irigyel még a gazdag is,<br>hiába van neki kincse,palotája,<br>ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.<br><br>A boldogság az egyetlen a földön,<br>amely mindennél fontosabb talán,<br>s mégis oly kevés ezen a földön,<br>kinek a boldogság örökké kijár.<br><br><br>Lehet kincsed és hatalmad,<br>megvehetsz mindent mit kívánsz,<br>s bár a pénzedért szeretni fognak.<br>boldog attól még nem leszel talán.<br><br>Sokszor a szegény a gazdag,<br>hisz mindenkinél gazdagabb talán,<br>kit kedves szavakkal,forró öleléssel<br>szerető párja karjaiba zár.<br><br>A kedves szót nem pótolja semmi!<br>Kinek kell az,ki dölyfös és puhány<br>,csak aki szívből tud szeretni,<br>az lehet boldog igazán.<br><br>

A kopár füvön sétálok lassan,<br>s a régi múltra gondolok.<br>amikor itt jártunk ketten.<br>s szemem sarkából könny csorog.<br><br>Akkor még zöld volt a fű is,<br>a nap is melegen sütött,<br>akkor még boldogok voltunk,<br>s most könnyeimmel küszködök.<br><br>Akkor még azt ígérted nékem<br>örökké engem szeretsz,<br>s ezernyi bókkal, öleléssel<br>elraboltad a szívemet.<br><br>De egy borongós őszi reggel<br>sárba tiportad lelkemet,<br>dühöngő vulkánként kitörve<br>összetörted a szívemet.<br><br>Azóta kopár a fű is,<br>lelkem is kihalt,és sivár,<br>nem tudok szeretni többé!<br>Nem is kell többé senki már!<br><br>

<br>Oly régen élek ezen a tájon<br>azt hittem mindig itt leszek,<br>hányszor félretoltak,hányszor félreálltam,<br>de mégsem hittem hogy végleg elmegyek.<br><br>Oly régen élek ezen a tájon<br>itt születtem,és itt voltam gyerek,<br>ó mennyi emlék,mennyi édes álom,<br>melyet feledni nem tudok sosem.<br><br>Oly régen élek ezen a tájon,<br>s most fájó szívvel mégis elmegyek,<br>magamban temetve minden régi álmot,<br>s nem viszek mást, csak emlékeimet.<br><br>

<br>Nem tudtál szeretni engem<br>hiába adtam minden kincsemet,<br>csak porba zúztad, összetörted<br>millió darabra vérző szívemet.<br><br>Nem tudtál szeretni engem,<br>pedig én úgy szerettelek,<br>mint tavaszi napfényt a bimbódzó virágok,<br>melynek sugarától nyílni kezdenek.<br><br>Nem tudtál szeretni engem,<br>pedig én most is érted létezem,<br>összetört szívvel is csak miattad élek,<br>s most is téged óvlak, téged féltelek.<br><br>

<br>Álmomban úgy vontál magadhoz,<br>álmomban úgy szerettelek,<br>ahogy a napfény öleli lágyan<br>a messze tűnő halvány felleget.<br><br>Álmomban úgy öleltél engem<br>mint tavaszi szél a halvány kék eget,<br>sóhajtva, lágyan simogatva,<br>míg érintésébe beleremeg.<br><br>Álmomban úgy akartál engem,<br>mintha elengedni nem tudnál soha,<br>oly forró hévvel, oly szédült erővel,<br>felszítva bennem minden lángomat.<br><br>Álmomban úgy őriztél engem,<br>mint egy törékeny apró gyöngyszemet,<br>mintha már akkor érezted volna,<br>számunkra minden,minden elveszett !<br> <br>