Avas szalonnán élt, mint az idő. <br>Telt-mult naponta, sárgán görbülő; <br>szalmát számolt, vagy nézte az eget, <br>a csillagokban szíve zizegett. <br><br>Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött. <br>Hosszan pipált és lassan köpködött. <br>Ha förgeteg csapkodta, ballagott - <br>zúgó vízárnál ült és hallgatott. <br><br>Hát így. És most e gyűlő hajnalon <br>odatopog egy bokor hajadon <br>s dönög, donog. Hát elbosszankodott <br>s markos bajszába mormolt, mormogott. <br><br>- Ejh, dudorássz csak, míg a szerelem <br>hulló levélen hajadon pihen; <br>míg fürtödre a giz-gaz rátapad, <br>karod rángasd és ringasd derekad! <br><br>Könnyen becsípik proletár-ludak <br>tapadó bőröd, majd ha meglohad. <br>S csimbókba barnul, mint a naspolya, <br>két ringó melled ringló mosolya. <br><br>Fortyos fazekad gőgben szenvedő? <br>Megnyugszik minden csapkodó fedő. <br>S a tollas karalábé görcseit <br>a fejeden új ifjak föllelik. <br><br>No, dalolj, rózsaromboló leány!... <br>(Igy feledte a lángos lány után, <br>hogy zokszava bár vág, akár a sás - <br>erős a sorsunk, mint a csikarás!) <br>

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, <br>melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. <br>Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú, <br>ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra, <br>hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége. <br>Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek, <br>elhagynak a barátok, elhagynak a remények, <br>csak mi maradunk itten, a tenger időben, <br>ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel, <br>gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat. <br>Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség, <br>csupán az élet nem, mert már sokat éltünk, <br>s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma. <br>Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt, <br>hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét, <br>a nők száját is, kik fényes selyemingben, <br>mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban, <br>és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat, <br>hogy hajnalban keserves válásra üt az óra. <br>Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ, <br>tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását, <br>s azt a pillanatot, hogy koradélutánon <br>végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát, <br>s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk. <br>Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket, <br>a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot. <br>Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt, <br>csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen <br>fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot, <br>mely idején golyót küld ifjú szivedbe, <br>s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést, <br>mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön, <br>lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel. <br>Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, <br>melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. <br>

Nyár-éjszakán a grófi szérün <br>Reccsen a deszka-palánk <br>S asztag-városban pirosan <br>Mordul az égre a láng. <br><br>Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, <br>Nincs párja, napja, neve. <br>Fut, reszket a riadt mezőn <br>Az égő élet heve. <br><br>Koldus, rossz álmú zsellér ébred, <br>Lompos, bús kutya csahol. <br>Az egész táj vad fájdalom <br>S a gróf mulat valahol. <br><br>Szenes kalászok énekelnek <br>Gonosz, csúfos éneket: <br>Korgó gyomrú magyar paraszt, <br>Hát mi vagyok én neked? <br><br>Mért fáj neked az égő élet? <br>Nincs benne részed soha. <br>Ne sírj, grófodnak lesz azért <br>Leánya, pénze, bora. <br><br>Ne félj, a tél meg fog gyötörni, <br>Mint máskor, hogyha akar. <br>Élethez, szemhez nincs közöd, <br>Grófi föld ez és magyar. <br><br>S mégis, amikor jön a reggel <br>S pernyét fújnak a szelek, <br>A grófi szérün ott zokog <br>Egy egész koldus-sereg. <br><br>Siratják a semmit, a másét, <br>- A gróf tán épp agarász - <br>Érzik titkon, hogy az övék <br>E bús élet s a kalász. <br>

Téged keresve útján, harcán, <br>Milyen bátor, erős szivem volt, <br>Milyen muzsikás, milyen harsány. <br><br>Milyen beteg most, milyen vásott: <br>Dobbanását nem tartja más, csak <br>Te nagy, szerelmes akarásod. <br><br>Ha még egyszer vadul fölzengne, <br>Himnusza a kíné s a kéjé, <br>Himnusza a himnuszod lenne. <br><br>Himnusz, hogy mégis rád találtam, <br>Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel, <br>De élve és nem a halálban. <br><br>S mindent megér, ha csak egy óra <br>Dalolta el dalát melletted <br>S nem nyílhat a szám átok-szóra. <br><br>Beteg szívvel, istenes ember, <br>Vallok neked, ím, kicsi párom, <br>Áhitatos, bús szerelemmel: <br><br>Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét, <br>Jó a szivem, mert benne vagy te <br>S sziveink az órákat éljék.<br>

Megvonom szépen büszke vállam <br>És lehull rólam minden, ami volt <br>S feléd sikolt <br>Minden nagy megujhodottságom. <br><br>Minden asszonyom visszahoztad <br>És te vagy a szép, fényes ráadás <br>S az áradás <br>Kicsap a virágos rétekre. <br><br>Kis csillagom, be jól szeretlek, <br>Be megszerettem érted a Jövőt, <br>Nagyra-törőt, <br>Úgy szeretem most már magunkat. <br><br>Úgy szeretem, hogy benned élek <br>S hogy te bennem vagy, úgy szeretem: <br>Óh, szerelem, <br>Be virágos vagy s véghetetlen. <br><br>Óh, szerelem, voltam és multam, <br>Óh, szerelem, óh, jövendő idők, <br>Kényszeritők, <br>Hálát bókol ős ifjuságom.<br>