<br><br>Istenem!Mért büntetsz minket?<br>Mért adtad őt ha elveszed?<br>Miért adsz gyermeket nékünk, <br>hogy aztán újra visszavedd?<br><br>Mért nem nézel le ránk a földre<br>amikor szenvedést hozol reánk?<br>Mért engeded hogy elveszítsük<br>akit legjobban szeretünk talán?<br><br>Mondd ! Neked mért csak a jó kell?<br>Hisz rosszakkal teli a világ!<br>Ha szeretsz,nézz le a földre,<br>hol szenvedő arcokat találsz!<br><br>Ha szeretsz , mért büntetsz minket?<br>Ne hozz több gyötrelmet reánk!<br>Nem bírunk többet elviselni!<br>Csordultig teli a pohár!

<br><br>Mama szeress !Akkor is ,kérlek<br>amikor rossz vagyok talán,<br>amikor füllentek néha,<br>vagy elszakítom a ruhám.<br><br>Mama szeress!Akkor is,kérlek<br>amikor senki sem szeret,<br>ne tégy mást csak ölelj át engem,<br>s ne engedd el a két kezem!<br><br>Mama szeress ! Akkor is, kérlek<br>ha nem hallgatok mindig reád,<br>mikor a fénylő napsütéstől<br>nem látom a fellegek hadát.<br><br>Mama szeress !Maradj mellettem!<br>Most oly nagy szükségem van reád!<br>Mint azon az édes őszi estén<br>mikor először néztél reám!

<br>Más lettél te is, és oly más lett minden,<br>alig hallom már néha hangodat,<br>pedig tegnap még oly forrón szerettél,<br>s most homály takarja már az arcodat.<br><br>Más lettél! Pedig úgy akartál engem,<br>mint a szomjas föld a frissítő esőt,<br>melynek cseppjeiben lágyan megfürödve<br>magába szívja az éltető erőt.<br><br>Más lettél! Pedig úgy akartál tegnap<br>karjaidba zárni szüntelen!<br>Más lettél!S mi tegnap valóság volt,<br>mára már minden kínzó gyötrelem.<br><br>Más lettél!Pedig úgy vágytam rád én is,<br>mint a napfényt a zöldellő mezők,<br>de ha te nem jössz , nem foglak keresni!<br>Feladtam mindent! Nincs már több erőm.!

<br>E két szó mit jelent?<br>Csupán multat s jelent.<br>Mi a különbség, érted?<br>Ha magyar vagy, megérzed.<br><br>Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,<br>Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.<br>Ifjúság emléke, kis falum harangja<br>Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,<br>Mikor képzeletben odahaza járok,<br>S hullanak, hullanak az akácvirágok.<br><br>Itthon vagyok én e távoli világban,<br>Napégett vidéken, hol hazát találtam. <br>Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,<br>A nap sugarával tenger habja játszik.<br>Ez az itthon, ahol családot neveltem,<br>Egy élet emléke ide köt már engem.<br><br>Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,<br>Otthon már csak néha álmaimban járok.<br>Itthon vagyok én e napsütötte tájon,<br>Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.<br>Koptatja az idő, felejtés és közöny.,<br>Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm<br>Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,<br>Kettős életemben irányadó voltál.<br><br>"Egyedül hallgatom tenger mormolását,<br>Tenger habja felett futó szél zúgását."<br>Mikes Kelemenként írok, egyre írok,<br>Szép magyar szavakkal telnek a papírok,<br>De én nem levélben öntöm a szívem ki,<br>Verset írok, pedig nem olvassa senki.<br>Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,<br>Néha előveszem s könnyem hullik rája. <br>

<br><br>Úgy óvtalak ,mint a bimbódzó virágot,<br>hogy tenéked ontsa minden illatát,<br>úgy vártalak mint a felkelő nap fényét,<br>hogy reád vetítse első sugarát.<br><br>Úgy kísértelek, mint a lenge szellő<br>eltakarva tőled minden felleget,<br>őriztem álmod reményt adva néked,<br>s mégis eltakarnak sötét fellegek.<br><br>Úgy akartam ,hogy több lehessél nálam,<br>s neked adtam volna érte mindenem!<br>Úgy szerettem volna melletted maradni,<br>de nem kísérhetem minden léptedet.<br><br>Úgy szeretném hogy megérezd végre,<br>minden pillanatban téged féltelek,<br>s most is !Akár egy gyönge kis virágot!<br>Minden erőmmel téged védelek!