Nem számít, hogy hány vers<br>születik, ha rám néz. <br>Nem számít, hogy hányszor<br>mondja azt: várj még!<br><br>Nem számít, ha könnycsepp<br>gyűlik szemébe értem.<br>És azt mondja:<br>nélküled nem érdemes élnem! <br><br>Nem számít, mert elmúlt<br>s vissza nem jön már. <br>Csak az emlék marad,<br>mit itt hagytál...

Fogni a kezed<br>s érezni tested melegét. <br>Mindez olyan jó volna. <br>De vajon mennyit ér? <br><br>Mennyit ér a csók<br>ha más valaki kapja? <br>S mennyit ér a szó,<br>ha más valaki hallja? <br><br>Van egy szó: örökre.<br>Emlékszel? Ezt ígérted Nekem.<br>De most mégsem vagy <br>itt, mellettem. <br><br>Egyszer még visszajössz<br>de akkor már késő lesz.<br>Mert az 'örökké' akkor <br>már nem csak egy szó lesz.

<br>Leszek, ki megfér veled,<br>Leszek hűvös leheleted,<br>Magányod sötétjében, <br>Ha a halál jő a közelgő őszben...<br><br>És voltam hívatlan vendéged, <br>Bár szívesen láttál, mégis eltévedt <br>Érzésed voltam, <br>Régi vágy...<br>Az ürességben a szó tompán koppan.<br><br>Vagyok párnák közt a sóhaj,<br>Ahogy éjszaka a tolvaj,<br>Úgy lopódzik a kétség,<br>Mint valami szörnyű betegség<br>A gyomrod falja föl.<br>Leszek, ki megtér veled,<br>Leszek végső menedéked,<br>Kinek ölébe hajthatod fáradt fejed, <br>És ki gyöngéden fogja remegő kezed.<br><br>

Nézd, nem zokogok, csak térdre rogyok...<br>Aztán, ahogy a fájdalom belém hasít, a felhőkig ugrok!<br>Soha! Soha többet ezt meg ne próbáld!<br>Kiált egy angyali hang, s én megnézem az órát<br>A fekete számlapon, fehér betűk fénylenek,<br>Hol a másodpercek sírva, visszanézve lépkednek!<br><br>Vártam rád, míg alázott, bántott a magány,<br>Végül hozzám értél, s együtt éltünk elveszve árván...<br>Homokfény, homály ma a gyász színe,<br>Mikor a koporsómból felsejlik a lelkem fénye!<br><br>Örömöt hoztál nekem! Látom szépre csomagoltad...<br>Engedd, hogy felvágjam, késemmel vagdossam!<br>...már csak attól félek, hogy szép fehér lelked,<br>Ha magamhoz rántom e félbeteg világba, elszakad - megsérülhet!<br>S majd nélkülem... a legvégén, utána mitől változol...<br>Nem értem...

...még mindig itt tartok!<br>Láthatod, még most is senki vagyok...<br>Elmúlt már a nyár és jó néhány év,<br>Mióta, te világ... eltemettél!<br><br>Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...<br>A hold megint előbújik... felzaklat!<br>...régi temető, elárvult sírok között<br>Árnyak hullámán, de szívem fölött...<br>Penge leng, s tán elmúlok!<br>Most is e sötétben foszladozok,<br>S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,<br>Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!<br>Nem merek örülni! Miattad... neked.<br>Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...<br>Tudod, beteg vagyok, talán... élek.<br>S ahogy benned perced leszek, újra félek...<br><br>Szeretlek! Meglehet, nem mondom...<br>Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!