<br>...feketén írom már a napot,<br>Hópelyhek súlyával terhelem a holnapot,<br>Ennyi, amit magamból adhatok!<br>Mégis, a világ megremeg, mikor végül belehalok...

<br>Csak te vagy nekem,<br>hidd el ezt kedvesem.<br>Nagyon beteg vagyok,<br>és most a nap sem ragyog.<br>Hozd le nekem az égről a napot,<br>meg a holdat,csillagot.<br>Hamarosan apa leszel,<br>és így lesz kerek az életem.<br>Tudom,hogy ha nekem fáj,<br>akkor te jobb életért kiáltsz!<br>Küzdök érted,és a gyerekért,<br>és ezért mindent,de mindent megteszek én.

Jártam már magas hegyekben,<br>Mély földekre szoktam térni.<br>De mégis dombok ködében,<br>Tudok egyedül élni.

Te még nem tudhattad akkor,<br>De én óvtalak, hogy ne félj.<br>Fölötted lebegtem titkon.<br>Szemem csillag volt, testem éj.<br><br>Ott ültél lent a fák alatt,<br>Hulló szirmok záporában,<br>S leszálltam feléd egy ágra<br>Az égszínkék tollruhámban.<br><br>Reményvesztett szép arcodat<br>Maró bánat gyűrte csúffá,<br>De nekem szép voltál, s akkor<br>Váltál az egyetlen úttá.<br><br>Fiatal voltál és árva,<br>Még csak annyit tudtál, hogy fáj<br>A lét. Imáid dallamát<br>Visszhangozta a konok táj.<br><br>A csend voltam, és te törtél,<br>Könyörgőn, ahogy ott sírtál.<br>Csak abban a percben váltam<br>Emberré, amikor hívtál.<br><br>És én érted jöttem aznap,<br>Mikor olyan üres voltál,<br>Hogy elfért benned még egy fél:<br>Pont amilyet megálmodtál.

Ember szabad? Jó e kérdés!<br>Vajon mi a felelet?<br>Mit takar a szabadság szó?<br>Törjük hát a fejeket.<br><br>A szabadságot megélni<br>parancsszóra nem lehet,<br>nekünk illene már tudni,<br>korlátoznak eleget.<br><br>Égben szabadon szárnyalva<br>csakis akkor repülünk,<br>ha természetben mint madár,<br>Isten ölén létezünk.<br><br>Ember szabad? Mi a válasz?<br>Igen! Isten megadta.<br>Ember emberként rabszolga,<br>hát..., Ő ezért nem tudja.