Van e háznak rózsabokra,<br>nyúljék élte sok napokra,<br>hogy virítson, mint rózsaszál,<br>megöntözném: ennyiből áll<br>e kis kertész fáradsága,<br>piros tojás a váltsága.

Boldog óda<br><br>Vérben fekszem<br><br>Tán csak sár, hittem<br><br>Reményem szertefoszlott,<br><br>Érzem már a földi poklot<br><br><br>Vérzem immár több-tíz éve<br><br>Élek még, de ó mivégre<br><br>Szenvedünk és igen, halunk<br><br> Csak hisszük, hogy örökül hagyunk<br><br><br>Földi létnek görbe útja,<br><br>ÉLJÜK mi hát –vérben úszva<br><br>Ma is meghalsz, s holnap?<br><br>Újra<br><br>Ennyi volt a boldog óda<br>

<br>Anyám kezét vörösre marta a lúg<br>a forró víz , a teknő és a prálya<br>most hallgat, nem nevet<br>a fejadag kenyérből is kevés<br>volt vacsorára , <br>az alkony közelít, meghajol előtte,<br>betakarja és elmereng<br><br>

Az esőcsepp épp zuhanni <br>készült<br>de megdermedt az ereszen <br>és furcsán<br>fényét vesztve <br>összekapta magát<br>borzas koronáikat <br>megrázták a fák,<br>a szőlő ledobta levelét<br>s a rozsdaszínű venyigék<br>közt itt-ott felsikoltott <br>egy-egy elmaradt oportó szem<br>megdőlt a krizantém <br>az őszi rózsa<br>s mire reggel lett <br>a kertben rikkancs szelek jártak<br>karonfogva és hirdették <br>hogy megjött a tél <br><br>

<br>Egyszer majd elérnek téged is<br>A barka illatú tavaszok<br><br>Arcodon csorogni fog a semmi<br>S nem lehet már semmit sem jóvátenni<br><br>Sem szerelmet se sértést se szégyent<br>Csak álmaid csaholnak fent az égen<br><br>Maradsz magad önmagaddal <br>S küszöbödön ős-griff madár <br>Halálmadár szárnya koppan<br><br>