Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>mely elszakadt húrral nem zenél,<br>csak nyiszorog, minthogyha sírna,<br>s keserű könnyét rejtené.<br><br>Hiába húzzák a legszebbik nótát,<br>nem hallja már a dallamát,<br>csak a szívéből feltörő sóhaj<br>hallatja zúgó moraját.<br><br>Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>legszebben annak beszél,<br>kiért a szíve oly mélyen dobban,<br>hogy neki adná tán mindenét.<br><br>Minden szavában úgy cseng a dallam,<br>hogy feltörő hangja égbe kiált,<br>olyan szépen és oly tisztán csendül,<br>mint a legszebben szóló gitár.<br><br>Az ember is olyan, mint a hangszer,<br>amely csak akkor zenél<br>szépen, ha törődnek véle,<br>s bársonyos tokban védenék.<br><br>Szívében ott él minden dallam,<br>de ha nem értik énekét,<br>mint a gitárhúr, elpattanhat,<br>s könnyekbe fojtja énekét.

Ha öreg leszek, és dús hajamba<br>számtalan szürke köd vegyül,<br>akkor is épp úgy élni fog majd<br>szívemben szikra és derű.<br><br>Ha arcomra sűrű, mély barázdát<br>rajzol az idő vasfoga,<br>akkor is épp úgy szeretem majd,<br>akik nekem oly fontosak.<br><br>Ha fáradt leszek, és tört erővel<br>reszketve indulok feléd,<br>ölelj csak át. Erős karodból<br>új erő sugárzik belém.<br><br>Nem szólok semmit. Mégis érzed<br>milyen fontos, hogy itt legyél,<br>akkor is, ha már két szememben<br>nem izzik úgy a szenvedély.<br><br>Akkor is épp úgy szeretlek majd!<br>Csak már csöndesen, türelmesen,<br>ahogy az éj teríti széjjel <br>sötét ruháját csendesen.<br><br>Hiszen amikor átölellek,<br>mindig rám tör az érzelem!<br>Épp úgy, mint mikor hosszú útról<br>fáradtan hazaérkezem.<br><br>Nem is tudom, hogy mért szeretlek,<br>csak annyit érzek, hogy jó veled!<br>Ne engedj többé messze mennem!<br>Ne engedj el, mert elveszek!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,<br>hogy ne tépje széjjel semmi sem,<br>mesélek majd egy csodás világról,<br>ahol még jók az emberek.<br><br>Ahol ugyan úgy szeret bárki,<br>nincsen harag, se gyűlölet,<br>csak szeretet, amely oly forró, hogy<br>lángra gyújtja a szíveket.<br><br>Ne félj szívem. Én itt leszek véled.<br>Hajtsd a vállamra kis fejed.<br>Olyan jó, mikor aranyló fürtöd<br>csiklandozza a bőrömet.<br><br>Olyankor szinte nem fáj semmi.<br>Elfelejtem a gondokat,<br>mikor ujjammal megsimítom<br>lágyan leomló copfodat.<br><br>Magam előtt már szinte látom<br>a boldog mosolyt az arcodon,<br>amikor némán átölellek,<br>és a nevedet suttogom.<br><br>Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.<br>Én majd mindentől védelek.<br>Foggal-, körömmel küzdök érted,<br>nem űz el tőled semmi sem.<br><br>Tudod, hogy te vagy minden kincsem,<br>s hidd el: annyira féltelek!<br>Amíg a szívem egyet is dobban, <br>minden erőmmel védelek!

Nincsen helyem e csillogó világban,<br>a tűző napban nem lelem helyem,<br>nem vakít el a színek sokasága,<br>bármilyen szép is, nem fontos nekem.<br><br>Lennék inkább csendes félhomályban<br>megbújva, hol rám talál a csend,<br>míg az alkony szárnyait kibontva,<br>hűs szellővel végigpermetez.<br><br>Nem kell más, csak nyugalom, és béke,<br>amelyben testem-lelkem megpihen,<br>néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,<br>s úgy simogat, mint a hűs selyem.<br><br>Nem szeretnék semmi mást, csak élni,<br>s messze tűnni olyan hirtelen,<br>mint a villám, amely egyet dörren,<br>s eltűnik a felhős ég felett.<br><br>Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,<br>ahol végre nyugalmat lelek,<br>s úgy tűnik el, mint a nyári villám<br>minden rossz, mely megtörtént velem.

(Anaforás „Grádics” csokor) <br>Nincsen félelmem <br>Asztalnál nem, vagyok egyedül <br>Itt ül magány… rendületlenül. <br>A hívatlan magány terheli szembe székem! <br>Nem tudom, mi kellene, ne legyen még végem... <br> <br>Félnem nem kell már <br>Ablakomat fedi, porfüggöny, <br>Tapadt por… nem jön át fényfüggöny. <br>Nekikészülők és több verset írnék immár, <br>Egyedül vagyok, hozzászoktatott magány már. <br> <br>Félni nincs mitől, <br>Az életévekben egyedül <br>Múlattuk az időt, remekül… <br>Dia, ég egy mécses, boldog vagyok, de mitől? <br>Poétaként, nem múlik magány, esengéstől? <br>* <br> <br>(Anaforás, 10 szavas duó) <br>Az én magányom, nagyon kitartó <br>Nézi, hogy verselek, hű fegyverhordozó. <br> <br>Az én magányom segít, hogy írjak, <br>Itt ül... minden-magányt kibírjak. <br> <br>(Septolet) <br>Készülök <br>Írni, nekifeszülők, <br>Szédelgök… <br> <br>Tollamat forgatom, <br>Harsonát nem hallom… <br>Ceruzacsonkom előveszem, <br>Ezzel várom ihletem… <br> <br>Vecsés, 2019. október 20. – Kustra Ferenc József <br>