Magamba mélyedve járok az úton<br>s közben tűnődöm: mit vegyek?<br>Valami kedves ajándékot,<br>amely csak engem jellemez.<br><br>Aranyló tárgyat? Csillogó díszt?<br>Az drága. Nem jut rá nekem.<br>S hiába jutna, csak egy dísztárgy,<br>de mégiscsak értéktelen. <br><br>Szeretnék valami olyasmit adni<br>melyben a szívem benne van,<br>amit nem lehet pénzért kapni,<br>és mégis: oly nagy ára van.<br><br>Meleget, mely a szívemből árad,<br>s felmelegíti mindened,<br>mint a sugárzó nyári napfény,<br>simogatva a testedet.<br><br>Nyugalmat, amely úgy vesz körbe,<br>áthatolva a lelkeden,<br>hogy beleremegj, ha arra gondolsz<br>hogy talán elveszítheted.<br><br>Valami féktelen szeretni vágyást,<br>amelyben végre megpihensz,<br>mint folyóvíz, mely a tengerhez érve<br>úgy érzi, hazaérkezett.<br><br>Valami fénylő, tiszta lángot,<br>amely átjárja mindened,<br>s szeress úgy, ahogy én tudlak csak,<br>minden ízemmel, teljesen.<br><br>Valami édes melegséget,<br>mely úgy járja át a bőrödet,<br>hogy beleborzongj, ha arra gondolsz,<br>milyen is lenne nélkülem.<br><br>Hiszen tudod, hogy úgy szeretlek!<br>S neked adnám most mindenem,<br> nem kérnék érte mást cserébe,<br>csak azt, hogy melletted legyek.<br> <br>Ha kell, tűzként, hogy őrizzem lángod,<br>s felgyújtsam hogyha kell neked,<br>s úgy vigyáználak, őriznélek,<br>hogy nehogy megégesselek.<br><br>Vagy mint egy fénylő esti csillag,<br>mely lámpásként világít neked,<br>minden kis fényét reád ontva,<br>amíg sápadtan megpihen.<br><br>Őriznélek, mint legdrágább kincsem,<br>hiszen te vagy a mindenem!<br>S nem kérek érte mást cserébe<br>csak szeress, ahogyan én teszem.

Gyönge vagyok. Testemben láz van.<br>alig érzem a lábamat,<br>mintha valami földre húzna,<br>mint a hínár, mely rám tapad.<br><br><br>Lábamon, körbetekeredve,<br> s úgy fáj, mint véres húscafat,<br>melyet eleven testemből téptek,<br>de sajgó darabja ott maradt.<br><br><br>Nem is tudom, már mi fáj jobban.<br>A testem, mely lüktet lázasan?<br>Vagy a lelkem, mit összetörtek,<br>s földbe döngölve ott maradt.<br><br><br>Tudom. A testre van sok gyógyír,<br>amely enyhíti kínomat,<br>de a lelkem az épp úgy vérzik,<br>mintha tőr vájná húsomat.<br><br>Mégis tudom: le fogom győzni!<br>Legyen bármilyen bősz vihar!<br>Bárhogy ledöngöl, talpra állok,<br>Hogy csak azért is visszakapd.<br><br>Mind azt a kínt, mit te okoztál<br>százszor! Ezerszer megkapod,<br>hogy megérezd végre mit ártottál,<br>s ne legyen többé nappalod<br><br><br>anélkül, hogy ne fájjon szíved,<br>amiért ártottál oly sokat,<br>s gonosz szíved ezer darabra<br>törjön, hogy ne bánts másokat!

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,<br>hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,<br>szerettem volna mindent neked adni,<br>de nem adta meg ez a gonosz világ.<br><br>Nem éreztem a lassan pergő percet,<br>amely úgy folyt át szívem érfalán,<br>mint a vér, amely ereimben árad<br>magába fojtva szívem dallamát.<br><br>Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,<br>s nélküled nincs más, csak halott némaság,<br>elmondanám, de megrekedt a hangom,<br>hangszálam néma. Csak lelkem kiált.<br><br>Oly messze vagy, és nem látod arcom<br>s szemeimben a könnyes csillogást,<br>amelynek gyöngye temiattad csordul,<br>arcomon végig, mint egy forradás.<br><br>Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!<br>Minden lélegzet teérted zihál,<br>amely oly mélyről felszakadva hallik,<br>mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.<br><br>Hogy mondjam el, hogy nélküled minden<br>céltalan, néma önmarcangolás?<br>Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,<br>belehalok. Már nem bírom tovább!

Az én kiskutyám a legjobb a világon,<br>hiszen lesi, várja minden pillantásom. <br>meleg szemeiből sugárzik a hála,<br>örül, ha gazdáját boldognak találja.<br><br>Úgy szalad elébem, olyan csaholással,<br>piciny kis orrával kezemet szaglássza.<br>Olyan, mint egy gyermek, és úgy bújik hozzám,<br>nem is bírnám ki, ha meg nem simogatnám.<br><br>Hozzám bújva néz, ha dúl bennem a bánat,<br>meg-megnyalogatva szomorú orcámat.<br>Nincs igazabb dolog ezen a világon,<br>kutyánál sosem lesz igazabb barátod.

Hozzátok fűz minden édes emlék,<br>hiszen míg kicsik voltatok,<br>annyira szép, és csodás volt minden,<br>s tudtam, hogy lesznek holnapok.<br><br>Az volt a legszebb ébredésem,<br>amikor hozzám bújtatok,<br>szemeitekben láttam mindig<br>talán a legszebb csillagot.<br><br>Az volt tán minden boldogságom,<br>Amikor velem voltatok,<br>s szerettem volna nektek adni<br>mindent, amit csak adhatok.<br><br>Az volt csak mindig minden álmom,<br>hogy ti boldogok legyetek,<br>s megóvhassalak minden bajtól,<br>de már tudom, hogy nem lehet.<br><br>Az volt szívemben talán mindig<br>a legjobban kínzó bánatom,<br>amikor nem tudtam többet adni,<br>s őrjöngött bennem a fájdalom.<br><br>Az volt mindig az egyetlen vágyam,<br>hogy ott legyek végre köztetek,<br>addig, amíg csak el nem vonszol<br>az elmúlás sötét szelleme.<br><br>Az lesz talán a megnyugvásom,<br>amikor látlak titeket,<br>révbe érni és boldognak látni,<br>hogy tudhassam azt, ha elmegyek<br><br>lesz aki véd, és karjába zár majd,<br>s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,<br>mert én még ott is ugyan úgy óvlak,<br>féltlek, szeretlek titeket!