Meggyulladt már az utolsó gyertya <br>a díszes adventi koszorún,<br>halvány fényével világítva<br>s oldalán viaszkönnye hull.<br>Sápadt lángjában bűvös fény van,<br>szinte átjárja mindenem,<br>még a szívem is. Szinte lüktet,<br>hiszen az ünnep közel.<br>Szemem ragyog most örömömben,<br>hiszen most itt a gyermekem,<br>akit régóta hazavártam,<br>és végre itt van énvelem.<br>Másik szememből bánatkönny hull,<br>hiszen másik is van nekem,<br>akit ugyanúgy hazavárok,<br>de nem lehet mégsem velem.<br>Úgy szeretnék most kettészakadni,<br>hogy mind a kettővel ott legyek,<br>de nem tudok, pedig úgy szeretném, <br>hogy mindegyik velem legyen.<br>Milyen jó lenne csillaggá válni,<br>amely mindenhol ott ragyog,<br>hogy őrizhessem mindig az álmuk,<br>beragyogva az ablakon.<br>Vagy csak szellőként ott legyezni<br>ameddig el nem alszanak,<br>s álmukban arcuk megsimítni,<br>hogy szebbé tegyem az álmukat.<br>Szeretnék, de nem tudok semmit,<br> csak azt az egyet tudom,<br>amíg a szívem egyet is dobban,<br>ő értük imádkozom.<br>Istenem! Kérlek! Vigyázz rájuk!<br>Hisz én már nem tehetem!<br>Nem kérek semmi ajándékot, <br>csak ezt! Ezt add meg nekem!<br>Nekem az ünnep akkor ünnep,<br>amikor velük vagyok,<br>s szívem melege arra árad,<br>kit szeretek. Nagyon- nagyon.

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis<br>csendesebbek a nappalok,<br>nem látok annyi vásárló embert,<br>halványabbak az ablakok.<br><br>Nem világít most annyi izzó,<br>nincsenek díszek az ablakon,<br>pedig az utca fényárban úszik;<br>s a lámpaoszlopon dísz ragyog.<br><br>Hiába vannak nyitva a boltok<br>rogyásig tömve áruval,<br>legtöbben már csak nézelődnek,<br>ökölbe szorítva markukat.<br><br>Pedig dolgoznak éjjel- nappal,<br>mégis: alig van kenyerük,<br>legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,<br>s a bank elveszi mindenük.<br><br>Mért büntetsz annyi ártatlan embert?<br>Mondd meg nekem! Ó! Istenem!<br>Nézz le a földre, hol könnyes arcok<br>viaszfehéren fénylenek.<br><br>Van, kinek szinte két kézzel szórod <br>a pénzt. Ők mért oly kedvesek?<br>Hiszen amíg ők tékozolnak,<br>kik robotolnak, csak tengenek.<br><br>Nézz le a földre, s tégy igazságot,<br>Hozz végre Áldott Ünnepet!<br>Hisz minden ember, akárhol él is,<br>hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Barátosném. Szörnyű az élet!<br>Hűvösek már a nappalok,<br>csupasz ágak közt dermedten nézem<br>a padot, hol ültünk. Most fagyos.<br><br>Ülünk e még itt együtt, nevetve?<br>Lesznek e gondtalan napok?<br>Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,<br>csak bút, és fájdalmat hagyott.<br><br>Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,<br>addig menni már nem tudok,<br>közel vagy hozzám, mégis oly távol,<br>de most is ugyanúgy gondolok<br><br>rátok, mint mikor bográcsoztunk,<br>s az étel illata megcsapott,<br>gyermekeinknek kacajára,<br>mely a fülemben itt zsibong.<br><br>Az enyéim távol, sorsuk követve,<br>és most egyedül itt vagyok,<br>bár az életnek ez a rendje,<br>mégis: hatalmas űrt hagyott.<br><br>De te ne búsulj! Van, miért küzdj!<br>Amíg körötted ott bolyong<br>gyermeked, és a karodba zárva<br>mind magad mellett tudhatod.<br><br>Más a sorsunk, de anyai szívünk<br>mégis csak őértük dobog!<br>Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?<br>Csak ők legyenek boldogok!

Ma lett volna a születésed napja,<br>de elragadott a rút halál,<br>oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni<br>semmit, és ez most annyira fáj.<br><br>Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,<br>csak pár csöpp gördül az arcomra már,<br>de a lelkem még ugyan oly tépett,<br>mint a viharban ázott madár.<br><br>Megkövült könnyek gördülnek végig<br>kopott szívemnek elhalt érfalán,<br>elzárva tőlem ezernyi érzést,<br>amely nyugalmat hozhat reám.<br><br>Nem tudok neked mondani semmit!<br>Hisz már messze vagy. Nem hallanád.<br>Ahol te nyugszol nincsenek hangok,<br>csupán egy sötét árnyékvilág.<br><br>Mégis: Istentől azt kérem néked,<br>legszebbik álmod küldje reád,<br>s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!<br>De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,<br>s csak a fényképed nézhetem,<br>nekem elég, ha látom az arcod,<br>vagy magam elé képzelem..<br><br>Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,<br>és csak egy pár sort írsz nekem,<br>hiszen hozzám szól! Nekem írod,<br>s szinte gyógyír a lelkemen.<br><br>Szeretlek úgy is, ha hűvös éjjel<br>álmomban vagy csak itt velem,<br>s mikor álmomban megsimítasz,<br>szinte érzem a két kezed.<br><br>Szeretlek úgy is, ha száz határ van<br>köztünk és utat nem lelek,<br>amely tehozzád elvezetne,<br>bár fáj, hogy nem vagy itt velem.<br><br>Szeretlek úgy is, ha nem tudsz adni<br>semmit, csak maradj meg nekem,<br>csillogó fényként életemben,<br>hiszen te vagy a mindenem!