Filozofálok a saját árnyékomról… <br> <br>Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül, <br>Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül. <br>Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?! <br>Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek? <br> <br>Van nekem árnyékom napsütésben, <br>Van a közvilágítás fényében… <br>És van temetői gyertyafényben. <br> <br>Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem, <br>Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem… <br>Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem. <br> <br>Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom, <br>Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon… <br> <br>Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott, <br>Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott. <br>Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt, <br>Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt. <br> <br>Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam <br>Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam… <br>Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban. <br> <br>Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam. <br>Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam! <br>Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent, <br>Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent! <br>Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe, <br>Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe. <br> <br>Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni, <br>És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi. <br>Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet, <br>Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett. <br> <br>Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt, <br>Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt! <br>Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott. <br>Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt. <br> <br>Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült… <br>Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült. <br>Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült! <br> <br>Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog, <br>Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog… <br>Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog… <br> <br>Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József <br>

Elbújnak a hangok, eláll a szél, <br>A sötét… csendben, magának zenél. <br> <br>A csend terjed, a nagy, végtelen uralmában, <br>A maradék zajok… rettegett osonásban... <br> <br>Körülnézek a sötétben, megyek, lepihenek reggelig, <br>A csend nyugalma áradóan belém hatol… a lelkemig. <br> <br>Sötétben, a süket csendben, a takaró alatt nem félek, <br>Akkor lehet, megváltozom, éjszakai életet élek. <br> <br>Majd az is lehet, hogy álmodok, <br>De egy biztos: nagyon horkolok. <br> <br>Reggel jön a nagy zaj, vakító világosság… <br>Remélem, horkolástól nem lesz másnaposság. <br> <br>Vecsés, 2015. február 18. - Kustra Ferenc József <br>

Kaleidoszkóp a világ, mozdulok és már mást látok, <br>De ha leírom mit látok, rosszat talán nem csinálok. <br>Nem zavartan zavar ez a világ, hogy ne láss! <br>De ha ember akarsz maradni, Te csak áss, áss… <br> <br>Ha csomagolópapírra lehetne írni, <br>Abból papírhajót lehetne hajtogatni, <br>Elúszva, tán’ elvinné az emlékem, messzi… <br> <br>Sétálok a szobámba, padló reccsen és én fázom… <br>A reccsenés követ, én meg a ceruzámat rágom. <br>Ez a reccsenős nekem, unalmas éjszaka közepén <br>A sors akarata, egy sikítva megélt nap éjjelén?! <br> <br>Ha már nincs nagy gondolat, az olyan, mint a sós vizek öble, <br>Üres, a só mindent kiirtott, pedig ez a tenger öle! <br> <br>Csendre vagyok ítélve? Sorsom, vajh mit akar? <br>Lefekszem, párnám is, reccs… majd csend meg betakar. <br> <br>Vecsés, 2015. február 14. – Kustra Ferenc József <br>

Föntről, a szférák titkos zenéje, ködből és homályból <br>Nekünk szól, és elalélunk a bódító hangfoszlánytól… <br>Csókot lehel a homlokomra, az elsuhanó szél, <br>Közben az eszem fönt jár ősöknél, elődeinknél. <br> <br>Mint kiszáradt kóró, várok valamire, <br>Csak nem a vihar előtti mennydörgésre?! <br>Lelkem fürdik éji, idilli mámorban <br>És várok, bár már nem hiszek… a csodákban. <br> <br>Mily’ csodálatos, látni, hogy szépséges Tejúton <br>Őseink vágtatnak, mind a saját életúton. <br>Ott fenn, a nagyon messzi, csodásan kék égben <br>Én is vágtatnék az ős hősök közelében. <br> <br>Vörös aljú felhőtakaró, csak volt… már nincs. <br>Szépséges esti földtakaró… de már úgysincs. <br> <br>Jön az este, sötétes, selyem leple <br>És az éjszaka… jól betakar vele. <br> <br>Vecsés, 2012. február 27. – Kustra Ferenc József <br>

Van, ki szeret, van, kit szeretnek. <br>Ez bizony része az életnek, <br>De van, ki nem tud szeretni <br>És aki nem mutatja ki. <br> <br>Nem tud örömet szerezni, <br>Aki azt nem mutatja ki, <br>Pedig része lenne életnek, <br>Látni, érezni, hogy szeretnek. <br> <br>Budapest, 1997. május 2. – Kustra Ferenc József <br>