Nem is volt szép, és nem is volt jó,<br>akadt volna tán jobb nekem,<br>nem is értem, hogy mért volt bennem<br>olyan végtelen szeretet.<br><br>Mért nem láttam a vészjósló árnyat<br>elborulni a szemeden,<br>hiszen ott volt a tekintetedben,<br>és én nem vettem észre sem.<br><br>Azt láttam csak, mit látni akartam,<br>kékséget, melyben elveszek,<br>szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,<br>Úgy gördült le a szívemen.<br><br>Nem is értem, hogy mit szerettem<br>benned meg olyan hirtelen,<br>mintha a villám csapott meg volna,<br>s megrezegtette mindenem.<br><br>Nem is értem már, hogy az a szikra<br>mért hűlt ki olyan hirtelen,<br>kegyetlen perc volt, míg átgázoltál<br>annyiszor bántott lelkemen.<br><br>Most itt vagyok. Könnyektől ázva,<br>burokba zártam szívemet,<br>hogy ne törjék össze soha többé,<br>légy mással boldog! Ég veled!

Nem vársz rám többé a meleg szobában,<br>reszketek. Szinte megfagyok,<br>pedig a tűz vöröslő lángja<br>a kandallóban most úgy lobog.<br><br><br>A rádobott tölgyfa tűznyalábja<br>hosszú lángnyelvet öltöget,<br>de a melegét mégsem érzem,<br>nélküled minden oly hideg.<br><br>Meleg paplanba burkolózom,<br>s ahogy a csöndet hallgatom,<br>a hirtelen hangzó faroppanásra<br>összerezzenek, bár tudom.<br><br>Magam előtt már hiába látlak,<br>nem jössz vissza, és jól tudom,<br>nélküled puszta, hideg tél lesz<br>örökké már az otthonom.<br><br>Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,<br>de bennem most is úgy sajog<br>minden szó, mely a lelkembe égett,<br>szinte úgy érzem, meghalok.<br><br>Lehunyt szemekkel, tépelődve<br>magamban némán mormolom,<br>a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,<br>de mégis: ugyan oly halott.

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.<br>Torkomban nincsenek szavak,<br>csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,<br>néha úgy érzem, szétszakad.<br><br>Akár egy vulkán, mely belülről forrong,<br>s kitörni nem tudott soha,<br>ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol<br>lelkemben most az indulat.<br><br>Hozzád bújnék. De félek: megéget<br>az a tűz, amely lángra kap<br>szemedben, melyet látni vélek,<br>mikor átfogod vállamat.<br><br>Lelkem már most is annyira megtört,<br>mint üveggyöngy, amely meghasadt,<br>szeretnélek, de annyira félek!<br>Nem bírom már, ha bántanak.<br><br>Neked az érzés szalmaláng csak,<br>amely könnyedén lángra kap,<br>de nekem izzó, forrongó láva,<br>mely mindent magával ragad.<br><br>Ne kísérts engem! Kerülj messze!<br>Máshol is vár rád pirkadat,<br>szikrázó fény, mely rád világít<br>eloltva minden vágyadat.<br><br>Nekem a láng az akkor kell csak,<br>ha a parázs is itt marad,<br>s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,<br>megőrizve a lángomat.

Nem az az igazi költő,<br>kit mindenki körülrajong,<br>hanem az, aki úgy ír,<br>hogy lelke szinte dalol.<br><br>Van, kit éltetnek, felkarolnak<br>s lenéz mást, pedig olyan<br>minden szó, amely tollából jön,<br>Akár az üres szavak.<br><br>Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!<br>Nincs benne nemes gondolat!<br>Bármilyen könyvbe is fonják,<br>csak hitvány papírdarab.<br><br>Nem baj, ha nem rajong körbe<br>senki, hisz nem az a nagy,<br>kit érdekből, szánalomból<br>az égbe kiáltanak.<br><br>Nem kell a sajnálat nékem!<br>Csak szavak, mely oly igazak,<br>mint gyöngyök, mik tengernek mélyén<br>kagylóba zárva alszanak.<br><br>Hiszen ki mindegyik szóba<br>a lelkét írja bele,<br>írása oly szépen hangzik,<br>akár a legszebb ige.<br><br>Többet ér nekem, ha mások<br>lelkének vigaszt adok,<br>ha csak egy percre is szűnik<br>bennük a mély fájdalom.<br><br>S a szó, mit hálából írnak<br>hozzám, az olyan nekem,<br>mint a bársony, hisz oly lágy.<br>Simogatja a lelkemet!<br><br>Tudom. Ez semmiség másnak,<br>de nekem sokat jelent,<br>hisz akit így szeretnek,<br> az sokkal nagyobb lehet!

Könnyekben úszik, sír a lelkem,<br>fájdalom marja mindenem,<br>Ne kínozzatok! Nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!<br><br>Szerettem volna mindent adni<br>magamból, mit csak lehetett,<br>nem maradt másom, csak a szívem,<br>tépjétek ki, hogy ne legyen<br><br>Belsőmben annyi keserűség,<br>amely mardossa mindenem,<br>felgyülemlett, akár az égen<br>feltornyosuló fellegek.<br><br>Törékeny szívem, mint egy tárgyat!<br>Tálcán kínáltam fel neked,<br>de te széttépted, mint egy rongyot,<br>mely a sarokban ott hever.<br><br>Csak egy darabja maradt nékem,<br>a többi széttépve ott hever,<br>azt a darabot mért hagytad meg?<br>Mért nem tépted ki teljesen!<br><br>Akkor többé nem fájna semmi.<br>Csak béke lenne, mely végtelen,<br>ne bántsatok, hisz nem bírom már!<br>Tépjétek ki a szívemet!