Az élet, maga egy nagy vasúti állomás, <br>Innen megy és jön vissza a vonat-utazás. <br>Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház, <br>Az életben, hogy van meleg váróterem… máz? <br>Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár <br>És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már. <br> <br>Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály, <br>Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály… <br>Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron, <br>Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon. <br>De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból, <br>Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból… <br> <br>Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon, <br>Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon. <br>Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi, <br>Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri. <br> <br>Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat, <br>Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat… <br>Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van. <br>Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van… <br> <br>Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon… <br>Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton… <br>Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes. <br>Életútam, hozzám nem volt kegyelmes… mindig én voltam: a névleges. <br> <br>Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József – Íródott; önéletrajzi írásként. <br>

A költő is meghal, ha időn túlhalad, <br>A sok léleksimogató műve: marad… <br>A költő, életében ír, költ, papírra ró és híven. <br>Isten talán megadja… majd ha elmegy, nyugodtan pihen. <br> <br>Elfelejtik-e? Írásaiban oly' sok mindent rögzít, <br>Olvasók meg olvassák, még örömében... ló is nyerít! <br>Föntről figyeli, ha beszélgetnek műveiről és róla, <br>Már sokat írt a mának, sok műve meg is maradt, mint stóla… <br> <br>Vecsés, 2015. január 31. – Kustra Ferenc József <br>

Az öreg kínai törökülésben és hajlott <br>háttal ül az alacsony asztalnál.<br>Az üres papírt, tintatartót és ecsetet <br>bámulja, de aztán kiegyenesíti<br>a gerincét és lehunyja a szemét.<br><br>Légzése emelkedik és süllyed és<br>Szemhéja mögött szaporodnak a képek.<br>Suttog neki a szelllő amint enyhe <br>Lehelettel a lombok közt fecseg, <br>És a bivaly prüszköl amint<br><br>Felrántja fejét a mocsárból <br>A veszélynek gyanújára.<br> A nyári égbolt színekben beszél:<br>Havas fehérben és búskomor kékben.<br>A hegyek viszont makacsul hallgatnak.<br><br>Az öreg kinyitja a szemét,<br>az asztal felé hajol és bemártja <br>az ecset a szénfekete tintába.<br>A nedves ecset hegye űgesen<br>Halad a papíron, amint árad a szó.

Soha országban van egy kiszáradt folyó<br>Melyet csak száraz szemek látnak<br>Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.<br>Itt bármi könnyezés be van tiltva,<br>De mégis a s?rás napjára várnak.<br><br>Egy anya gyermekét szorongatja<br>Kit halálosan emészt a láz.<br>Gyógyulás már nincs kilátásban<br>S gyászos hangulatban borul a ház.<br>A síráson kívül nincs más fohász!<br><br>Az eltört játék, vérző orr,<br>Hát ilyen lett e ifjúkor?<br>E iskola év egy borzalom.<br>Ha panaszkodok megbánom?<br>Nem! Erre sírás napja alkalom!<br><br>Miféle gonosz előírás<br>Hogy férfi ki sír az hibáz?<br>Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette <br>Bátran s nyíltan megkönnyezte.<br>A hősnek sírás napja megengedte!<br><br>Sírás Napja keringet bennünket,<br>Szóval adjunk neki jogos nevet.<br>Nem számít, hogy ki és mi vagy,<br>De Sírás Napján le ne maradj, <br>S engedd meg hogy sírva fakadj!

Az utolsó olaj lámpa is kialudt,<br>és a hárem csendben van burkolva.<br>A nők egyedül vagy párosan alszanak.<br>A palota fölött félhold halad át<br>a tiszta indigó égbolton.<br><br>Csak az öreg szultán és szultána<br>vannak még ébren, szerelmük hajóján, <br>és szokott ölelésük oltalmában. <br>Az éjszaka egy tenger melynek hasa <br>A legcsekélyebb érintésre hullámzik.