Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,<br>felcsillanó mosoly gyermekem szemében.<br>Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,<br>s minden érintésed mosolyom varázsa.<br>Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem<br>megtalálom benned, s minden ölelésben<br>ott ragyog szemednek kékítő varázsa,<br>mint reggeli napfény első ragyogása.<br>Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,<br>tehozzád száll álmom éji sötétségben.<br>Te vagy a legdrágább kincse a világnak,<br>mikor veled vagyok, elkerül a bánat.<br>Hiába sodort el messzire a végzet,<br>éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek<br>minden álmomban, és minden ébredésben<br>úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,<br>mint a legfényesebb csillag ragyogása,<br>melyet nem tompít el az idő múlása.<br>Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,<br>meghallgatja Isten egyetlen kérésem.<br>Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak, <br>mint a legdrágábbik kincsét a világnak.

Az is harc, mikor azokkal harcolsz,<br>kik tönkretették az életed,<br>habár kívülről nem látszik semmi,<br>s nem ropognak a fegyverek.<br>Az is fáj, mikor összetörve,<br>félig ájultan ott heversz,<br>Tested éktelen seb borítja,<br>s véredbe, fagyba ott remegsz.<br>Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,<br>s mások bűnéért úgy fizetsz,<br>lelked pőrére vetkőztetve,<br>s forrong benned a gyűlölet.<br>Tested gyöngül, de ereidben<br>lüktet a vér, és oly tüzes,<br>hogy felszakít benned minden érzést,<br>s őrült erővel halmoz el.<br>Mint egy tomboló, féktelen szélvész,<br>mely felborít mindent, s úgy megy el,<br>mint egy őrült, ki összetör mindent,<br>s nem marad utána semmi sem.<br>Az is harc. Hisz a lelked vívja!<br>S azon múlik, hogy győzöl e,<br>milyen erősen küzdesz érte,<br>hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Neked csak játék. Kaland volna,<br>de nekem forró szerelem,<br>téged egy percre elvarázsol,<br>s aztán tovatűnsz hirtelen.<br><br>Csak egy szunnyadó, izzó szikra,<br>amely lángra gyújt hirtelen,<br>tüzével mindent összeéget,<br>s aztán kialszik teljesen.<br><br>Neked csak kaland lenne úgyis.<br>Csak egy a számtalan közül.<br>Nem érdekel, hogy összetörsz e,<br>s szememben bánat könnye ül.<br><br>Hiába hullna ezüstös cseppje<br>gyöngyözve végig arcomon,<br>észre sem vennéd, bárhogy fájna.<br>Szívedben nincsen irgalom.<br><br>Hagyj engem végre megcsitulni.<br>Menj el! Nem kell a szánalom!<br>Jön majd más, aki tiszta szívből<br>szeret, ahogyan akarom.

Hoz el nekem a csönd varázsát,<br>amit régóta keresek,<br>hosszú éjszakák átálmodását,<br>amely annyira kell nekem.<br><br>Hozd el nekem az est nyugalmát,<br>hogy álomra hajtsam ősz fejem,<br>S örökös aggódás helyett végre<br>Egy kis nyugalmat adj nekem.<br><br>Add nekem vissza a hitemet végre,<br>hogy higgyem: egyszer tán jobb lehet,<br>Hisz a tengernyi küzdelemből<br>rég kivettem a részemet.<br><br>Küzdelmes évek, emberöltők<br>súlya mely árnyékként követ,<br>mázsás teherként földre húzva,<br>megfeszítve a bőrömet.<br><br>Ne kínozz már! Nem tettem semmit!<br>Mért űzöl engem szüntelen?<br>Hiszen nem volt csak annyi bűnöm,<br>azt szerettem, kit nem lehet.<br><br>Ne üldözz már! Add vissza végre<br>mindazt, ami még jár nekem!<br>Ne vedd el tőlem minden álmom,<br>nézz rám! Segíts meg Istenem!

Nem így akartam elköszönni,<br>amikor végleg elmegyek<br>tőletek, hiszen hittem abban:<br>talán köztetek van helyem.<br><br>Elhittem azt, hogy szorgos munkáért<br>kijár majd annyi tisztelet,<br>mint annak, ki más után áskálódva<br>árulkodik, és hízeleg.<br><br>Tisztes munkának kevés a bére.<br>És már tudom, hogy nincs helyem<br>azok között, kik átgázolnak<br>érzéketlenül mindenen.<br><br>Elmegyek, ahol nekem is jut majd<br>egy talpalatnyi kis földdarab,<br>s elfogadnak majd ily szegényen,<br>hiszen a lelkem gazdagabb.<br><br>Nem így akartam elköszönni!<br>El sem akartam menni sem.<br>Hiszen a föld a talpam alatt itt<br>puha bársonyként omlik el.<br><br>Hiányzik majd, de mégse bánom.<br>Máshol talán majd kedvesebb<br>szavakkal várnak, megszeretnek,<br>s örülnek annak, ha ott leszek.