Anya! Tudod, én úgy szeretnék<br>olyan divatos holmikat,<br>amit a szomszéd gyereken látok.<br>Az enyéim olyan rongyosak.<br><br>Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit<br>mellyel mindennap játszhatok,<br>a szomszéd gyerek most is megkapta,<br>pedig én sokkal jobb vagyok.<br><br>Szeretnék én is fonott kalácsot,<br>s mellé jó meleg kakaót,<br>melynek illatát most is érzem<br>a nyitva felejtett ablakon.<br><br>Ó kicsim! Megvenném, hidd el!<br>Hiszen te vagy a mindenem!<br>De nem tudom. Hiszen alig élünk,<br>olyan keveset keresek.<br><br>Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,<br>hogy neked sokkal jobb legyen,<br>De alig tudom összekaparni<br>a mindennapi kenyeret.<br><br>De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,<br>amikor mindent megveszek,<br>mert addig megyek, míg nem találok<br>emberhez méltó életet!

Az én anyám sosem volt gazdag,<br>nem adott drága kincseket,<br>de mindennél többet ért, nékem,<br>hisz tőle kaptam az életet.<br>Ápolt és felnevelt engem,<br>virrasztva annyi éjjelen,<br>s amikor fáztam vagy sírtam,<br>magához ölelt csendesen.<br>Felnőttem. Szálltak az évek,<br>de utam bárhová vezetett, <br>mellettem volt, ha bántott <br>a sors, hogy vigaszom legyen.<br>Csillogó szemébe nézve<br>csodálhattam a kék eget,<br>mely derűs volt. Vidám és tiszta,<br>amikor reám nevetett.<br>Oly gyorsan szálltak az évek,<br>s az a csillogó kék szeme<br>lassan kihúnyt, és hajára<br>ködöt szitált a tél dere.<br>Amikor csendesen elment,<br>akkor is értünk könnyezett,<br>s utolsó szemvillanása<br>akkor is minket keresett.<br>Fájt. Hisz oly árva lettem,<br>akár a hulló levelek,<br>melyek az őszi szélben<br>avarszőnyeget hintenek.<br>Ma már csak álmomban látom,<br>de mikor ott vagyok vele,<br>egy percre gyermekké válva<br>újra élem az életet.<br>Ez a nap ragyogjon érted,<br>hisz ekkor kaptad az életet,<br>s ugyanúgy, ahogy te egykor,<br>ma én is teérted könnyezem.<br>Reszkető kezemben mécses,<br>s a virág, mit sírodra teszek,<br>azt jelzi: szeretlek most is,<br>s míg élek, el nem feledem <br>mindazt, mit tetőled kaptam,<br>s ha egyszer én is elmegyek,<br>várj reám, ahol az álmunk<br>újra álmodjuk odalent.

Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,<br>s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?<br>Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,<br>s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.<br><br>Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán<br>attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.<br>Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,<br>mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.<br><br>Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más<br>néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás<br>az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,<br>s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.<br><br>Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág<br>beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.<br>Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,<br>többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Március van. Zsúfolt a tér, és <br>egyre jönnek az emberek,<br>virágokkal és koszorúkkal, <br>így éltetve az ünnepet.<br>Szózatok szállnak messze a szélben, <br>így éltetve a hősöket,<br>akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.<br><br>Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,<br>hogy a sok vér, mit kiontottak, <br>végre már békét hozzon el.<br>Ne legyen könny. És szenvedés sem! <br>Ne forrjon többé gyűlölet!<br>Lobbanjon fel a szeretet lángja, <br>s melegítse a szíveket.<br><br>Legyen béke! És legyen jólét. <br>Add, hogy munkát és kenyeret<br>kapjon végre az is, ki eddig, <br>sovány kenyéren létezett.<br>Add, hogy az eszme valóra váljon <br>végre, s oly idő jöjjön el,<br>hogy érdemes legyen élni a földön, <br>Uram! Engedd, hogy így legyen!

Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,<br>de azért most is gondolok reád,<br>amikor este a meséket nézve, <br>látom a helyed, <br>s oly üres az ágy.<br><br>Tudom, mami, hogy amikor megjössz,<br>mindig van nálad<br>egy kis finomság, <br>bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,<br>de tőled kapni, az mindig olyan más.<br><br>Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,<br>hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,<br>de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,<br>amikor végre karjaidba zársz.<br><br>Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,<br>ahogyan minket az édesanyám,<br>hiszen látom a szemeid tükrében,<br>ha átölelsz minket, milyen boldogság.<br><br>Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,<br>s szemedben ott a könnyes ragyogás,<br>bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,<br>s nincs drágább néked, mint az unokák.<br><br>Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem<br>a legdrágább kincs, mit adhat a világ,<br>s amíg a szívem egyet is dobban,<br>tihozzátok száll minden dobbanás.