Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,<br>ahogyan most, s a balkonon<br>zúzmarát fújt a téli szél,<br>míg végigsimított ajkamon.<br>Hideg szelét az arcomra nyomta,<br>s aztán süvítve itt hagyott,<br>nem éreztem, hisz egyre csak vártam,<br>hogy megérkezz végre. S jól tudom:<br>Te is éppen oly remegve vártad, <br>hogy hozzám érj végre, s oly nagyon<br>szerettél akkor, most is érzem,<br>leheleted az arcomon.<br>Hozzád bújtam. A kandalló fénye<br>lángrózsát gyújtott arcomon,<br>vöröslő fényét ránk vetítve<br>meleget ontva felcsapott.<br>És mi szédülten bújtunk össze,<br>s szerettük egymást oly nagyon,<br>mintha elválni sosem tudnánk,<br>s most mégis: Egyedül itt vagyok.<br>Rád gondolok. Merre vagy éppen?<br>Tudod, én most is itt vagyok.<br>Épp olyan félve, remegve várlak,<br>mint akkor, azon az alkonyon.<br>Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,<br>ahogy a szívem zakatol,<br>Minek is mondjam? Úgysem érted <br>miért is fáj most oly nagyon.<br>Nem vágyom semmit, csak a lángot,<br>amely benned úgy felcsapott,<br>hisz a melegét most is érzem,<br>ahogy végigfut arcomon.<br>Tudom, hogy százszor visszajönnél,<br>csak kérnem kéne, de jól tudom:<br>az a láng, bár még most sem hunyt ki,<br>lelkünkbe égett, s fáj nagyon.

Pihenj csak. Itt leszek melletted,<br>s csöndesen őrzöm álmodat,<br>lágy takaróval betakarlak,<br>megsimítva az arcodat.<br>Ne félj. Ha rosszat álmodnál,<br>elég egy sóhajtás nekem,<br>s messzire űzöm a rosszat,<br>amelytől riadt leszel.<br>Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.<br>Elárulja a két szemed.<br>Olyankor bágyadtan nézel,<br>szemed is elárul nekem.<br>Ne félj. Én itt leszek mindig,<br>s ha kell, virrasztok veled,<br>hűvös estéken, téli éjen,<br>majd meleg takaród leszek.<br>Átölellek és magamhoz húzlak,<br>hogy érezzem milyen meleg<br>tested, amikor átölelve<br>békésen itt alszol velem.<br>Tudod, nekem csak az a fontos,<br>hogy mindig melletted legyek,<br>s megőrizzelek minden bajtól,<br>hiszen annyira féltelek.

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis<br>épp olyanok a reggelek,<br>mint amikor a fenyőfaizzó<br>halvány fényében ébredek.<br><br><br>Ugyanúgy fúj a téli szél is,<br>s látom az ablaküvegen<br>áttetsző fehér jégvirágok<br>milyen szép függönyt képzenek.<br><br><br>Úgy fázom. Mégis elvarázsol,<br>pedig érzem, hogy reszketek,<br>s mégis: e hűvös fehérségben<br>szinte érzem, hogy elveszek.<br><br><br>Valami bűvös fehérség vonz,<br>amely oly tiszta, mint a hó,<br>melytől szinte könnyül a lélek,<br>s újra érzem, hogy élni jó.<br><br>Tudom: az élet kemény olykor,<br>s talán túl sokat szenvedünk,<br>de az erő, mely lelkünkből jön,<br>legyőzi, s erőt ad nekünk.<br><br><br>Hiszen épp attól ember az ember,<br>hogy százszor, ezerszer talpra áll,<br>mindig így volt. És mindig így lesz,<br>amíg csak világ a világ!

Szeretnék most olyan szépet írni,<br>de a tollam másképp fog ma már<br>mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,<br>s néked is szólt névnapi imám.<br>Mégis: most is ugyanúgy kívánok<br>István napra ezer áldomást,<br>legyen boldog égben és a földön<br>minden István, s legyen oly csodás<br>minden napja, amilyet szeretne <br>itt a földön, s ne legyen ma más,<br>csak kacagás. Vidám nóta zengjen,<br>s jókedvüktől visszhangzzon a ház.<br>Legyen boldog mindenki a földön,<br>s ünnep után is égjen a láng<br>szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,<br>mintha mindig ünnep lenne már.

Óvakodj oly férfitől<br>Kinek szemöldöke összenől.<br><br>Ki piros alsógatyát visel<br>Azt mindenáron kerüld el.<br><br>Ki olvas jobban megfelel,<br>De ha kutyát szeret, azt vedd el!