A tegnap, örömet hozott, <br>De idő, mára visszakozott… <br>A jövő, még nem szándékozott… <br> <br>A tegnapban, még meleg lángban éltem, <br>Mára ez már parázs lett, én úgy vélem… <br>Jövőre, a zsarátnokom is kihűl nékem. <br> <br>A múlt idő lábjegyzetében minden szépet olvasok, <br>Mára már kiderült, hogy nem igaz, a hunyó én vagyok… <br>Jövőre, egy szakasznyi „adj király katonát” sem kapok… <br> <br>Elporladt a sok közös örömünk, <br>Az idő magával vitte, tán’ hitte, ez örömünk… <br>A marha idő… ő is elporladt! Öröm ez nekünk? <br> <br>Vecsés, 2016. augusztus 23. - Kustra Ferenc József – íródott, mint visszaemlékezés… <br>

A tengeri vihar fölvette torz arcát, <br>És lehet, hogy a gyűlölet hatotta át, <br>Mert fékeveszetten tombolta ki magát. <br> <br>A vihar annyira heves volt, hogy nem jutott szóhoz, <br>Vert, fújt, csapkodott, esett… hasonló depresszióhoz. <br>Akik hajón voltak imádkoztak, mindenhatóhoz. <br> <br>Ármány volt a többnapos ember ellenes vihar, <br>Megfejteni senki nem tudja, hogy ez mit takar… <br>Ima sem segített, mert nem maradt abba hamar. <br> <br>Kint voltak a mentőhajók és eltűnt hajót kerestek, <br>De csak vihar hullámra leltek, amik fékeveszettek... <br>Vajon, a hajó és kétszáz utasa, hová lehettek? <br> <br>Az eltorzult vihar, mint egy vadult rettenet… <br>A Waratah hajó gyors volt, de nem győzhetett. <br>Több cirkálót is kiküldtek, mint keresőket… <br> <br>Ezerkilencszázkilenc, július huszonnyolcadikán, <br>A Clan MacIntyre hajó is kereső hajó lett most-mán. <br>A Jóreménység fokát, még soha nem látott vihar borította be, <br>Jó volt a hajó, nagy gépekkel, próbáltak előre menni semmibe. <br>A szél rendkívüli és rettenetes erővel fújt, <br>Valósággal felszaggatta a vizet, sőt belebújt. <br>A gőzös, bár teljes gőzzel dolgozott előre, <br>De a szél hátra fújta őket, hullámtetőre. <br> <br>Augusztus tizedikén a hajót még mindig többen keresték, <br>Időjárás még megvolt, „Waratah időjárásnak” elnevezték! <br>Rövid széllökések okozta brutális taszigálás a lényege <br>És bíbor-fekete égen száguldó felhőzet is még jellemezte. <br>A vihar nem kímélte az óceánt, és saját magát, <br>Tizenkét méteres hullámokkal kísérte a csatát! <br>Kutató, vontatóhajókat időjárás visszakergette a kikötőbe, <br>Folyamatos pörölycsapások és szélnyomás... rongálódott hajók szerkezete. <br> <br>Hajót így, sohasem találták meg, <br>Hogy hová lett, sohasem tudták meg. <br> <br>Vecsés, 2016. július 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Megtörtént eset ihletésével. <br>

Tűnődöm. E téli hidegségben<br>felsikolt a téli esti csend,<br>üvölt a szél, elsöpörve mindent,<br>s átsüvít a vékony üvegen.<br><br>Oly hevesen fúj be a teraszra<br>felkavarva minden hópehelyt,<br>sűrű, fehér torlaszokat hagyva<br>haragjában, mintha intene.<br><br>Messze van a lángsugarú nyár még,<br>s ki tudja, hogy lesz e kikelet,<br>vagy itt marad sűrű havat ontva<br>a tél, amely egyre hidegebb.<br><br>Tűnődöm. E puszta, hideg télben<br>Te is fázol? S éppen úgy remegsz,<br>mint én? S vajon hallod e, ha szólok,<br>vagy hangomat elnyeli a csend.<br><br>Ki tudja most, hányan várnak arra,<br>jöjjön végre napfény, és meleg,<br>hiszen mások mindig fényben úsznak,<br>nekünk jut csak süvítő hideg.<br><br>Istenem! Most arra kérlek téged,<br>rájuk is küldj egy kis hideget,<br>S a verejtékért, amit értük ontunk,<br>nekünk is hozz végre meleget!

Tudom: furcsa, mit írok,<br>sok ember nem érti meg,<br>pedig én mindegyik szóba<br> lelkemet írom bele.<br><br>Azt a különös érzést,<br>mardosó fellázadást,<br>amely most belülről tombol,<br>mint egy elsöprő hurrikán.<br><br>Tudod: a lelkembe égett<br>minden egyes kis gondolat,<br>s amiben akkor is hittünk,<br>amikor semmink sem maradt.<br><br>A szó, mit egymásnak mondtunk,<br>örökre bennem maradt,<br>mint egy szapora érverés,<br>mely dübögve bennem halad.<br><br>Érzem. És ugyan úgy tombol<br>bennem, bár elnyeli a csend,<br>de te meg kell, hogy halljad,<br>csak ne itt! A szívedben keresd!<br><br>Ugyan úgy, ahogyan akkor,<br>azon a téli éjjelen,<br>amikor azt hittük vége,<br>s féltünk, hogy minden elveszett.

Még álmodom a hosszú éjszakákról,<br>mikor őrizted ébren álmomat,<br>tested beszélt. És minden mozdulásod<br>vörösre festette égő arcomat.<br><br>Bár sötét volt, s az arcod alig láttam,<br>mégis tudtam, hogy folyton rám tapad<br>szemednek minden apró villanása,<br>s úgy vágysz rám, mint talán soha.<br><br>Alig láttunk. Hisz csak a tűz pislákolt,<br>arcodra rajzolva színes álmokat,<br>úgy öleltél, oly forró szenvedéllyel,<br>s remegve vártad minden csókomat.<br><br>Most nem vagy itt. De tudom. S most is érzem:<br>ugyan úgy vágysz rám, és várod talán,<br>azt az egyetlen, mélyen szunnyadó szót,<br>amely hozzád fűz, s teérted kiált.