Ötvenegy év, de nem bánok semmit,<br>s ma is ugyan úgy gondolom,<br>akkor voltam csak igazán boldog,<br>mikor még kicsik voltatok.<br><br>Amikor egyszerre mind a hárman<br>félve, karomba bújtatok,<br>mintha az égig emeltek volna<br>hófehér szárnyú angyalok.<br><br>Ma is szeretlek mindhármatokat<br>s tiétek minden sóhajom,<br>Amely az éji szellő szárnyán<br>áramlik be az ablakon.<br><br>Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,<br>bár tudom: nem lehet velem,<br>mégis hozzá száll minden álmom,<br>s bármi is jöjjön, szeretem.<br><br>Mint a kertemben nyíló rózsák,<br>amelyek szirmot bontanak<br>édes illattal, elbódított<br>Épp úgy, egy röpke perc alatt.<br><br>Ha tehetném, szívem négy darabra<br>osztanám széjjel köztetek,<br>hogy egyformán áradjon mindőtökre,<br>a szívemben lévő szeretet!

Ötvenegy év mi mögöttem áll most,<br>mégis oly furcsa énnekem,<br>mintha minden csak tegnap lett volna,<br>oly tisztán sejlik fel nekem.<br><br>Mikor boldogan zártam karomba<br>három gyönyörű gyermekem,<br>nem éreztem az idő múlását,<br>s közben elszállt az életem.<br><br>Mégis szép volt. S bár felnőttek már,<br>ma is aggódom szüntelen<br>értük, és érted, ki nem lehetsz itt, <br>s mégis: Te vagy a mindenem!<br><br>Te is tudod: és éppen úgy szenvedsz<br>értem, hiszen a szívedet<br>nem tudod annyi darabra törni,<br>ahánynak adni kellene.<br><br>Szeretni féltve, bízva, remélve,<br>oly forrón nem tud senki sem,<br>egyedül én! És amíg csak élek,<br>tiétek szívem teljesen.

Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!<br>Olyan sötét van, és te messze vagy!<br>Kiáltanék, de nem jön hang a számból,<br>s neved suttogom: mama! Merre vagy?<br><br><br>Úgy hiányzik a forró ölelésed,<br>s lágyan ringató, becéző szavad,<br>amely fátylat sző lehunyt szempillámra,<br>s olyan nyugodttá teszi álmomat.<br><br><br>Mama. Már érzem sűrű érverésed,<br>amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,<br>mikor zakatol, míg robog a sínen,<br>de nekem mégis biztonságot ad.<br><br><br>Mint egy burok, mely úgy védelmez engem<br>körbefonódva, mint selyemszalag,<br>amely átölel gyöngéd érintéssel,<br>s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.<br><br><br>Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,<br>egészen addig, míg a pirkadat<br>aranysugárral simítja az arcom,<br>ne menj el mama! Őrizd álmomat!

Talán, ha egyszer az idő múlása<br>begyógyítja a szíven szúrt sebet,<br>a fájó emlékek halványabbá válnak,<br>még a levegőt is másképpen veszed.<br><br><br>Nem fáj a szíved minden dobbanástól,<br>s messzire oszlanak majd a kételyek,<br>amely benned él, s kínzó fájdalommal<br>fel- feltépi a hegedő sebet.<br><br><br>Melyet most érzel, s bánatod táplálja,<br>s nem is érzed, hogy én is féltelek,<br>hiszen szeretlek! S minden imádságom<br>teérted szól, és téged védelek.<br><br><br>Szeretnék neked sokkal többet adni,<br>de kincseim nekem sajnos nincsenek,<br>csak szeretet, amely olyan mélyről tör fel,<br>hogy megremegteti minden ízemet.<br><br><br>Nem vágyom mást, csak néma pillantásod,<br>amely elárulja, hogy te is szeretsz,<br>s érezni tudjam minden sóhajtásban<br>mennyire fáj, ha nem vagyok veled.

Ne kérdezd tőlem ki vagyok,<br>azt sem, hogy miért jöttem,<br>nem tudom. S nem is akarom,<br>csak itt vagyok, s magam sem értem. <br><br><br>Talán a hangod csábított<br>még hallom fülemben, s érzem,<br>ahogyan halkan duruzsolsz,<br>s fülembe súgsz annyi szépet.<br><br><br>Ne kérdezd, mit is akarok!<br>Nem tudom. Nem értem én sem,<br>de a szerelmed akarom,<br>nem félig, hanem egészen.<br><br><br>Ne kérdezd, miért szeretlek!<br>Nem tudom én sem, de érzem,<br>akarlak, mint egy üstökös,<br>mely mélyre hullik az égen.<br><br><br>Ne kérdezd mi benned a jó!<br>Őrült vagyok. S annyira félszeg.<br>Nem akartam, de itt vagyok,<br>hogy tiéd lehessek egészen.<br><br><br>Ne kérdezd, meddig maradok!<br>Nem tudom. Neked az élet<br>mennyit ér? De én akarom!<br>Örökké veled, míg élek!