Egyszerű szavakat mondok,<br>mit már elmondtak annyian,<br>s mégis: ezerszer másképp<br>szólnak a számból a szavak.<br>Akár egy hömpölygő hullám,<br>mit felcsap az óceán vize,<br>s csapongva, riadtan mordul,<br>amíg eltűnik messzire.<br>Csitítva simítja végig<br>tarajos hullámait,<br>s magába temeti mélyre,<br>mint régóta őrzött titkait.<br>Akárcsak én, mikor néha<br>magával ránt az indulat,<br>s kimondom dühödt haraggal,<br>oly sokszor, amit nem szabad.<br>Lassan csitul a lélek,<br>eltemetve a gondokat,<br>s oly mélyen magunkba zárjuk,<br>mit feledni szeretnénk oly sokan.<br>Nehéz az élet, és néha<br>egy kicsit megroggyanunk,<br>s ezerszer talpra állva<br>temetjük minden bajunk.<br>És mégis. Bármily nehéz is,<br>két kézzel kapaszkodunk,<br>minden kis reményfoszlányba,<br>bízva, hogy van még kiút<br>e pokolból, amelyben élünk,<br>s egy szebb világról álmodunk,<br>küzdve, remélve, bízva,<br>és néha fellázadunk.

Ma éjjel szerelmes szavakból<br>szövök szép álmokat neked,<br>ma éjjel füledbe suttogom majd,<br>milyen szép ez a szerelem.<br><br>Ma éjjel mindent tőled várok,<br>a bársonyos ízű csókokat,<br>ma éjjel addig szeretlek majd,<br>míg ébren nem ér a pirkadat.<br><br>Ma éjjel minden ölelésben<br>érzed, mennyire olvadok,<br>hisz minden nélküled töltött percben<br>úgy érzem, kicsit meghalok.<br><br>Ma éjjel nem számít semmi<br>csak te! S míg itt vagy velem,<br>nem érhet minket semmi rossz,<br>hisz őrizzük egymást éberen.

Egy kéz csak, de mikor megsimítja,<br>s átöleli a vállamat,<br>olyankor megszűnik minden gondom,<br>s édes lesz minden pillanat.<br><br>Olyankor megáll az idő, és már<br>nem számolom a perceket,<br>valahol másik dimenzióban,<br>álomvilágban létezem.<br><br>Ott, ahol nincsen semmi bánat,<br>csak a végtelen szeretet,<br>amelyben én is újra élek,<br>hiszen annyira jó veled.

Ötvenegy év, de nem bánok semmit,<br>s ma is ugyan úgy gondolom,<br>akkor voltam csak igazán boldog,<br>mikor még kicsik voltatok.<br><br>Amikor egyszerre mind a hárman<br>félve, karomba bújtatok,<br>mintha az égig emeltek volna<br>hófehér szárnyú angyalok.<br><br>Ma is szeretlek mindhármatokat<br>s tiétek minden sóhajom,<br>Amely az éji szellő szárnyán<br>áramlik be az ablakon.<br><br>Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,<br>bár tudom: nem lehet velem,<br>mégis hozzá száll minden álmom,<br>s bármi is jöjjön, szeretem.<br><br>Mint a kertemben nyíló rózsák,<br>amelyek szirmot bontanak<br>édes illattal, elbódított<br>Épp úgy, egy röpke perc alatt.<br><br>Ha tehetném, szívem négy darabra<br>osztanám széjjel köztetek,<br>hogy egyformán áradjon mindőtökre,<br>a szívemben lévő szeretet!

Ötvenegy év mi mögöttem áll most,<br>mégis oly furcsa énnekem,<br>mintha minden csak tegnap lett volna,<br>oly tisztán sejlik fel nekem.<br><br>Mikor boldogan zártam karomba<br>három gyönyörű gyermekem,<br>nem éreztem az idő múlását,<br>s közben elszállt az életem.<br><br>Mégis szép volt. S bár felnőttek már,<br>ma is aggódom szüntelen<br>értük, és érted, ki nem lehetsz itt, <br>s mégis: Te vagy a mindenem!<br><br>Te is tudod: és éppen úgy szenvedsz<br>értem, hiszen a szívedet<br>nem tudod annyi darabra törni,<br>ahánynak adni kellene.<br><br>Szeretni féltve, bízva, remélve,<br>oly forrón nem tud senki sem,<br>egyedül én! És amíg csak élek,<br>tiétek szívem teljesen.