A magas híd ívén ballagva<br>Mintha szivárványon járva<br>Lépkedne az ember<br>S ahogy letekint a mélybe<br>Az élet vizének kékje<br>Forgatja sebes folyással<br>A sors malomkerekét.<br><br>Zuhatag alatt gyöngyöt szór<br>A nap<br>Sugara csobban fénylőn<br>A mocorgó kövek közt<br>Fákkal integetve<br>Beköszönt kis szellő<br>Majd egy marék habot elcsenve<br>Repíti álmunk a mennyekbe.<br><br>Tüneményes sziklaparton<br>Az erdő nesze hallgatagon<br>Visszaverődik<br>S a rendszertelen hangokban<br>Az élet ritmusa dobban<br>Érződik<br>A harmónia-szimfónia.<br><br>És ahogy lefelé ballagok<br>A szivárvány is elfogyott.<br>Megszakad a varázslat<br>Mikor a földhöz érintettem<br>Lábamat<br>Mohaillatú lidérces pára <br>Süpped a tájba.<br>Lassan visszatérek<br>A valóságba.

Erdő helyett szavak között<br>Botorkálva keltem-jártam<br>Szusszanásnyi kis időre <br>Olykor meg-megálltam. <br>Mennyi szín, és mennyi dallam<br>Körülöttem mind megcsillan. <br>Csak figyelni kell türelemmel <br>Óvatosan csendben,<br>S a felszínen megjelennek<br>Szép katonás rendben.<br>Minden szóban fénylő csoda lappang,<br>S ha mellé kerül zengő párja<br>Táncra perdül örömében<br>Rím-ritmusra járva. <br>Időzhetek akár meddig<br>E nagy rengetegben,<br>Erdő helyett szavak között<br>Most csendben megpihentem.

Túl közel voltál, mégis oly távol,<br>néha annyira vágytalak,<br>de sohasem tudtam lerombolni<br>azt a hatalmas kőfalat.<br><br>Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,<br>eltompítva a hangokat,<br>s bármilyen szépen, szelíden szóltam,<br>az csak közömbös szó maradt.<br><br>Mint hideg kő, amely érzéketlen,<br>olyannak láttam arcodat,<br>s bármilyen szépen simítottam,<br>kemény páncéllal védted azt.<br><br>Lelkemnek minden mozdulása<br>érfalaimban megtapadt,<br>s mára megkövült. Hiába várnád,<br>nem szól belőle semmi hang.<br><br>Talán szerettél… a magad módján,<br>de sosem láttad a kínomat,<br>mikor oktalan, durva szóval<br>bántottál, bennem ott maradt.<br><br>Mára már elmúlt, s megkopott emlék,<br>mely lelkemben néha felszakad,<br>mint megriadt őz, és messzire tűnik,<br>mint egy elsuhant gondolat.

Az én falum kicsiny kis helység,<br>de nekem itt az otthonom!<br>Ahol én lakom, selymes a fű is,<br>s a föld annyira bársonyos.<br><br>Csöndes az utca, s nem világít<br>olyan sok színes lampion,<br>de a szívem az szinte vérzik,<br>amikor néha itt hagyom.<br><br>Itt láttam meg a napvilágot,<br>s amikor anyám ringatott,<br>meleg szeméből úgy sugárzott<br>a fény, s teljesen áthatott.<br><br>Mikor mezítláb játszadoztam,<br>úgy simogatta talpamat<br>a fű, szinte most is érzem,<br>hogy a lábamra rátapad.<br><br>Itt voltam egykor ifjú én is,<br>álmodva édes álmokat,<br>s úgy őrzöm most is, mint a kincset,<br>mit selyem dobozban tartanak.<br><br>Itt lettem egykor anya én is,<br>s nem volt tán nálam boldogabb,<br>de az idő már szürke porként<br>fejemre hullva elsuhant.<br><br>Hajamra sűrű dér szitál már,<br>s kopott szívem, ha cserben hagy,<br>itt szeretnék majd megpihenni,<br>őseim közt, a föld alatt.

Az iskola, amelybe egykor jártam,<br>más lett. Eltűnt a régi pad,<br>de a belsőmben most is úgy él,<br>mintha tegnap lett volna csak.<br><br>Itt tanultam meg olvasni, írni,<br>a történelmet, a számokat,<br>Istenem! Milyen régen is volt!<br>De az emléke megmaradt.<br><br>Itt tanítottak emberségre,<br>s tisztelni tudni másokat,<br>s számtalan apró, hasznos dolgot,<br>mely a fejemben megragadt.<br><br>Múltak az évek, s gyermekeimre<br>éppen úgy várt az iskola,<br>új tanárokkal, s mégis épp úgy<br>fejükbe vésték a dolgokat.<br><br>Múlt és jelen. Majd összeforrva<br>emlékeinkben ott marad,<br>s bármily kopott is, épp oly kedves<br>marad nekem a régi pad.<br><br>Jó lenne látni még sokáig,<br>hány büszkeséget tartogat,<br>mint gyémántot, amely csiszolatlan,<br>s mégis. Értéke oly magas.