Vízióm a jövőről… <br> <br>Az én utam felett boldog gerlék búgnak, <br>Vadludak vében, csak úgy, előre húznak! <br>Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak. <br> <br>Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe, <br>Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe… <br>De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe. <br> <br>Tarkítják a bombatölcsérek, <br>Ezekben meg csapadékvizek. <br>Araszolok… minek válldíszek? <br> <br>Érzem életfáradtságot, utam le fog járni, <br>Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni? <br>Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni... <br> <br>Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben. <br>Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem. <br>Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin. <br>Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain! <br> <br>De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak, <br>Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak… <br>Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak. <br> <br>Hosszú utamon volt több átrakodó állomás <br>Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás. <br>Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás… <br> <br>Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút, <br>Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút… <br>Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút? <br> <br>Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett, <br>A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett… <br>Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett. <br> <br>Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél, <br>Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél… <br>Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél. <br> <br>Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás, <br>Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás… <br>Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás… <br> <br>Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban, <br>De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban… <br>Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban. <br> <br>Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották! <br>A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották! <br>Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát! <br> <br>Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem, <br>El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem? <br>Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem? <br> <br>Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom <br>Ez az örökre kapott, saját életboltom, <br>De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom… <br> <br>Az utam, látom, megy, belevész a ködbe, <br>Sőt, belevezet valamilyen erdőbe… <br>De ott nem tudok pihenni, mint erődbe. <br> <br>Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom, <br>Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom… <br> <br>Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna, <br>És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna! <br>Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya. <br> <br>A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak! <br>Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak… <br> <br>Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás. <br>

Benne a dac volt a pótutas… <br> <br>(3 -szoros belső rímes, anaforás 3 soros-zárttükrös) <br>A dac lelketlen, mardossa az életutam falát, <br>A dac lelketlen, az úton jól kiélvezi magát… <br>A dac lelketlen, mardossa az életutam falát. <br>* <br>(3 soros-zárttükrös duó) <br>Az életalagutam tele van viharcsattanással <br>És utána meg a sok-sok tört-egyenes villámlással… <br>Az életalagutam tele van viharcsattanással. <br> <br>Nekem világít egy majdan, matt fekete, de sötétszürke fény, <br>Ennyi jutott a fénybeterítő életből… csak egy élőlény... <br>Nekem világít egy majdan, matt fekete, de sötétszürke fény. <br> <br>Vecsés, 2016. február 02. –Kustra Ferenc József – íródott: a múltra való emlékezésként… ön-életrajzi írásban. <br>

A hatalmas Szaturnusz a tél istene, <br>Nagy téli viharokat küld le a földre. <br>Sajna’ igaz, ember vívta ki az Isten <br>Haragját, mint gyarló, nagyon érdemtelen. <br> <br>Szereposztás adott; Isten és az ember <br>Látszik… ember, állat, növény is a fényben. <br>Ember bizony nem kapott külön szerepet, <br>Hogy uralja állatokat, növényeket. <br> <br>A Föld egységes természet télen-nyáron. <br>Mondja Isten; ember okos, szánom-bánon... <br>Ember rossz értelemben kinőte magát, <br>Pusztítja már magát... a flórát, faunát. <br> <br>Vecsés, 1998. december 31. – Kustra Ferenc József <br>

Bízok Istenben, hazában, az emberekben. <br>Bízok, hogy nem végezzük mindnyájan vermekben. <br>Bízok az emberségben, a környezetemben. <br>Bízok, hogy szebb és jobb lesz, az eljövendőben. <br> <br>Fogjunk össze emberek, felnőttek, felnőttünk! <br>Fogjunk össze, és mi alakítsuk életünk! <br>Fogjunk össze emberek, hogy maradjon nektek! <br>Fogjunk össze, mi alakítsuk a jövőnket! <br> <br>Ne veszejtsük magunkat, önként vágóhídon! <br>Ne veszejtsük magunkat, önként, bánatoson! <br>Ne hagyjuk, hogy a mi vérünk legyen a bárdon! <br>Ne hagyjuk-, hogy elveszejtsenek-, bármi áron! <br> <br>Vecsés, 2009. április 26. - Kustra Ferenc József – íródott hazaszeretetből! <br>

Melléfogtam hajdanán… <br> <br>Én hajdanán, nagyon pozitívan a hegyre indultam, <br>Mire fölértem, szembesültem vele, meddig jutottam, <br>Ez csak egy kis lankás dombocska! Lelkesen följutottam! <br> <br>(Sedoka) <br>Domb! Csak egy lapos <br>Emelkedő! Caplatok. <br>Itt már nem lesz hegymenet. <br> <br>A hegyek között <br>Mint ellaposult fennsík! <br>Unalmas bejárni is… <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>A dombon leültem egy kicsit a nincs is megállóban, beszélgettem magammal, <br>Vártam a távolsági járatot, mi erre soha nem járt… elsápadt arcommal… <br>A dombon leültem egy kicsit a nincs is megállóban, beszélgettem magammal. <br> <br>Mint kikötőben kikötött hajót, megkurtító kikötőkötél, <br>Engemet a lét valósága tartott fogva! Nekem, nincs élettér… <br>Mint kikötőben kikötött hajót, megkurtító kikötőkötél. <br> <br>(bokorrímes) <br>Esett az eső is, én meg eláztam, mint egy kóbor kutya, <br>Messzire innen nem láttam, mert egy nagy-erdő volt az útba… <br>Esett az eső is, én meg eláztam, mint egy kóbor kutya, <br> <br>Közben meg az elkopott hatékonyság áporodott levegője lengett körbe, <br>Lehet, hogy hagytam magam, mint barom és ezért rúgott folyton belém az ökörbe? <br> <br>Vecsés, 2018. január 2. - Kustra Ferenc József <br>