Milyen zajos ma a reggel,<br>Kis torkokból zengés jár-kel.<br>Madarak dala cifra csók,<br>Erdő-csoda, mennyei bók.<br><br>Tavaszban sarjad az élet,<br>A természet nagy csendélet.<br>Földről, fákról illat terjeng,<br>Az üdeség mindent átleng.<br><br>Friss a reggel és az este,<br>Békesség száll a lelkekbe.<br>Kedvet hozó napsütésben<br>Zsibong élő, élettelen.<br><br>Ma reggel is izzad a föld,<br>Lassan minden már csupa zöld.<br>Szél lengedez, száll a nóta,<br>Nem lesz már fagy, mondta Jóska.<br><br>Dunatőkés, 2024. március 19. -Ostrozánsky Gellért- íródott: 8 szótagos, páros rím formátumban.

Századparancsnok voltam a mély hóban… <br> <br>Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk, <br>Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk, <br>De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg, <br>Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg… <br> <br>Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies, <br>És vannak kis települések ott is, az meg népies. <br>Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz, <br>Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz! <br> <br>Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül, <br>Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül! <br>Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül! <br> <br>A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy <br>A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy. <br>Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés… <br>Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés… <br> <br>Én, magamban jelen vagyok! <br>Fáradt, magamban én vagyok! <br>Mellettem, csak magam állok! <br> <br>Viszont itt van a mocskos, patás... sátán. <br>Kacaja csak zengedezik a vártán. <br>Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti… <br>De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi… <br>Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen, <br>De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen. <br> <br>Szinte légüres, de végtelen itt a hómező, <br>Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő! <br>Életben maradáshoz akarat elegendő? <br> <br>Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl, <br>Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl! <br> <br>Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás, <br>Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más! <br>Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás! <br> <br>Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira, <br>Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma… <br> <br>Egymáshoz egészen közel vagyunk, <br>Balalajka zenét mégsem hallunk… <br>De, van helyette orgona zene, <br>Sztáliné, hogy a fene megegye… <br> <br>Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat, <br>A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat… <br>Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok, <br>Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok… <br>Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után, <br>Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után. <br>Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán… <br> <br>Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője, <br>Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke… <br>Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke? <br> <br>Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán… <br>Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán. <br>Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész, <br>Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész… <br> <br>Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem, <br>A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem… <br>Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem. <br> <br>Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál. <br>Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál… <br>De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál… <br> <br>Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok, <br>Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok… <br>Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe, <br>Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe. <br> <br>Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol, <br>Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol. <br>Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol… <br> <br>Nekem már a hazug szavak nem kellenek, <br>Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek… <br>Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik. <br>Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik? <br> <br>Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet! <br>Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret? <br>Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”? <br> <br>Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában... <br>Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram… <br>Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban. <br> <br>Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember, <br>Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger! <br> <br>Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése <br>Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése. <br>Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán, <br>Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán. <br> <br>Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak, <br>A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak…. <br> <br>Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő… <br>Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető. <br> <br>A félelmünk a hidegben is lebegő, <br>A fejünk felett szétlőtt már a levegő… <br>A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő? <br> <br>A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák, <br>Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák... <br>Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát, <br>Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát. <br> <br>Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés... <br>Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés... <br>Teljes csend van, titokzatosan halálos csend. <br>Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend… <br>Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen… <br>Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen… <br> <br>Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma, <br>Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba. <br>Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába? <br> <br>Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik, <br>Mintha a halál órája... idehallatszik. <br>Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya, <br>Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja! <br> <br>Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József <br>

Malomról… <br> <br>Könnyes szemed megbocsát? <br>Ékített hajad, úgy lengedez… <br>Élet, mint malom. <br>* <br>Magányos a halastó, <br>Elkövetni bármit, sose jó… <br>Őrlő-malom lét. <br>* <br>Feledés, maszatolás. <br>Lélek… maga prédikátora. <br>Malom dolgozik. <br>* <br>Tudhatom, mért haragszol? <br>Malom alszik, Hold is felkel már… <br>Tudatlanságom. <br>* <br>Hamvába holt kérdések. <br>Bújjunk össze és így bocsáss meg. <br>Lehet malomban? <br>* <br>Az éjszaka halmain, <br>Már karjaim sem segítenek… <br>Malom, bedarált… <br> <br>Vecsés, 2019. augusztus 8. – Kustra Ferenc. – íródott; senrjon csokorban. Én fejlesztettem ki, szótagszám; 7-9-5. Írni a haiku elvisége alapján kell. <br>

Az estefelé színe, fél haiku láncban <br> <br>Bíborszínű a <br>Fakorona árnyékkal. <br>Minden árnyék is. <br>* <br>Bíborszínű a <br>Hegyoldali szerpentin. <br>Nap, még világít. <br>* <br>Bíborszínű a <br>Haza-araszoló nyáj. <br>Tudják hol laknak. <br>* <br>Bíborszínű a <br>Bárányfelhő úszó-nyáj. <br>Nyugvás éjszaka. <br>* <br>Bíborszínű a <br>A szép kék-ibolya is. <br>Kertek virága. <br>* <br>Bíborszínű a <br>Még sűrűsödő este. <br>Vaksötét közelg… <br> <br>Vecsés, 2019. június 2. – Kustra Ferenc József – anaforás. A fél haiku lánc tagjainak itt az első sora azonos. <br>

(Bokorrímes) <br>A történelemről, kár bármi rosszat mondani, <br>A történelmet, kár bírálni és megcáfolni! <br>Magyar történelmünk is belekövesedett a múlt időkbe, <br>Magyar történelemből eljutottunk mi is, újabb időkbe… <br>* <br> <br>(anaforás senrjon csokor) <br>Történelmi múltunkat <br>Véglegesnek kell elfogadni! <br>Siránkozás él. <br>* <br>Történelmi távlatok <br>Tán’ nem magyaráznak meg mindent. <br>Meditáció! <br>* <br>Történelmi részletek, <br>Időtávlatban… keverednek. <br>Mi illogikus? <br>* <br>Történelmi ügyeink, <br>Kevese oldódott meg… felénk. <br>Nagy a süllyesztő. <br>* <br>Történelmi mesékben, <br>Hazugság, tán’ igazság, vegyes… <br>Ó! Az igazság… <br>* <br>Történelmi léptékben, <br>Magunkat képviseljük… csak így! <br>Feledni tilos! <br>* <br> <br>(Septolet) <br>Szálldogálni, <br>Fellegek felett szállni, <br>Történelmet átlátni… <br>Magunkból kilátni… <br> <br>Régre: emlékezni. <br>Ma: maradót alkotni. <br>Újjászületni! <br>* <br> <br>(Bokorrímes) <br>Szállnak a gondolatok, idegen, zsenge-álca szárnyakon, <br>Tudom, mindenki becstelenül átnéz a legbátrabbakon. <br>Rajtuk csak átlépnek, mint öreg kukás... kidobott tárgyakon. <br> <br>(3 soros zárttükrös) <br>Rozsdamarta kardok… lógnak a szögön, <br>Szerencsére még nincs luk… a sírgödrön… <br>Rozsdamarta kardok… lógnak a szögön. <br> <br>Vecsés, 2017. szeptember 6. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában íródott. (Azt jelenti, hogy a kész mű más-más szerkesztésű versszakokból áll!) <br>