Vigyázzba vágom magam, kérek és jelentek. <br>A szavaim azonban a semmibe vesznek. <br>Alázatosan jelentek, ez sem kell neki, <br>Látom rajt’, ha szólok hozzá; ő a kuncogi. <br> <br>Tán most is csak csillogtatja, Janus álarcát? <br>Pedig mohón innám, ha hihetném a szavát. <br>Vagy ébredjek fel, a rossz álom már véget ért? <br>Az élet igen rövid, nélküle mit sem ér. <br> <br>Szerencse fel! Szerencse Rajta! Végre attak! <br>Szégyeníts meg mindent, mire esküsznek holtak. <br>Szerencse, roham! Téd vagyok, ellent nem állok, <br>Ha kell, kérek és jelentek, haptákba állok. <br> <br>Vecsés, 2002. augusztus 7. – Kustra Ferenc József <br>

Hétköznapi pszichológia… <br> <br>(Halmazrímes) <br>Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény, <br>A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény. <br>Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém, <br>De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém. <br>Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek. <br>Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek. <br> <br>Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd, <br>S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd. <br>Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel, <br>Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel. <br>* <br>Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan. <br>** <br> <br>(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó) <br>Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét. <br>Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét… <br>Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét! <br> <br>Lágy, langymeleg szél, <br>Finomas nyárról mesél… <br>Lágy, langymeleg szél. <br>* <br>Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor, <br>S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por. <br>Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám! <br>Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám! <br>* <br>Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik. <br>** <br> <br>(Bokorrímes trió) <br>Bennem én meg helyes… bennem rögzíti, <br>Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti. <br>Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat, <br>Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat. <br> <br>Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat, <br>Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat. <br>Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék, <br>Egy kis szabadságért bármi megtennék. <br> <br>Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors, <br>Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors… <br>* <br>Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel, <br>Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel. <br>Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már, <br>Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár. <br>* <br>Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad. <br>** <br> <br>(HIQ közös duó pár) <br>Én remény <br>Velem együtt él. <br>Bízzak… kér! <br>* <br>A remény, <br>Veled együtt él! <br>Mindig bízz! <br>** <br> <br>Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal. <br>

Messze idegenbe hóbortos célokért,<br>Vesztél el annyiszor szeretett földedért,<br>Ragyogó szebb jövőt boldogan remélve,<br>Hazád széjjel tépve, s nemzeted leverve.<br><br>A Magyar nem volt még soha íly átkozott,<br>Hogy saját vérében legyen így kárhozott!<br>De hiszem, hogy Istennek jobbján lel helyet,<br>S nem hiába tette le itt örök fekfőhelyed.<br><br>Utánatok megyünk őseink nem sokára,<br>Együtt kérjük Istent most még utoljára,<br>Adjon igaz békét végre valahára,<br>S ne zúdítson több vészt szép Magyar Hazára!

Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.<br>De a sorstalanság messzire elkerült engemet.<br>Míg céltudattal élem az én apró életem,<br>A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.<br><br>Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,<br>Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.<br>Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,<br>Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.<br><br>Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,<br>Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.<br>És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,<br>Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.<br><br>Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,<br>Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.<br>Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,<br>Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.<br><br>Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon<br>Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.<br>Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,<br>De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.

- A szívem remél, amíg csak dobban,<br>a jövőről a jót - csak valót szomjaz.<br>Álmodik rózsákat, tündérszép kertet,<br>tűzvörös szirmokat, féltve őrzött percet.<br><br>Napfényben lángoló, parázsló szemed,<br>ezeregy éjszakán - kitáruló szíved.<br>Szemednek tükrében a fénylő nap sugarát,<br>kezed érintését, ajkadnak mosolyát.<br><br>- A szívem remél, amíg csak dobban,<br>néha álmodik, hogy rajzolok a porban.<br>Rajzolom lépteim, miben nincsen lábnyom,<br>úgy járom utamat, hogy senki meg ne lásson.<br><br>Suttogom titkaim, s féltve őrizem,<br>megtört szívemen reményem tépkedem,<br>nélküled nincs semmim, én sem létezem,<br>nem dobban a szívem, elaludt édesen.<br><br>Mesélek egy szívről:<br>- Aluszik csendesen, álmodik, hogy él<br>- Tündérszép kerteket!