Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted, <br>Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged! <br>Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája: <br>Letűnt boldogságom sötét fejfájára. <br><br>Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek, <br>Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet, <br>Lihegő ajkaim nem átkot szórnának <br>Csak örökre Téged, Téged csókolnának. <br><br>Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet <br>Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked, <br>Nem törted vón` össze sóvárgó, bús lantom: <br>Elmerengnél sokszor annyi édes hangon! <br><br>Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot, <br>Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot: <br>Megtörne a szíved, megtörne a lelked, <br>El nem bírnád soha azt a nagy keservet! <br><br>Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága, <br>Fenyeget egy élet sivár éjszakája... <br>Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?... <br>- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: <br>Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, <br>Ha hitted, hogy még mindig tartalak <br>S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. <br>Százszor sujtottan dobom, ím, feléd <br>Feledésemnek gazdag úr-palástját. <br>Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, <br>Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, <br>Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, <br>Alázásodért, nem tudom, miért, <br>Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Vége van. A függöny legördült, <br>Komisz darab volt, megbukott, <br>Rám tán halálos volt a játék, <br>Magának érte taps jutott. <br>Így osztják a babért a földön, <br>Hol a szív sorsa siralom... <br>...Hány ily darab játszódott már le <br>Ezen a monstre-színpadon?!

Te vagy ma mámnak legjobb kedve <br>És olyan gazdag ez a ma, <br>Hogy, ha egy életet akarsz, <br>Ma nézz jól a szemembe. <br><br>Végig-nézhetsz a vágyak boltján, <br>Láthatsz ezer kirakatot, <br>Neked én vagyok egyedül <br>Gazdagon és mogorván. <br><br>Neked én vagyok neked-szántan <br>És hogyha nincsen örömöd <br>És hogyha nem érted a mát, <br>Mindegy: én meg nem bántam. <br><br>Az adhatás gyönyörüsége <br>És a ma öröme telít <br>És hogyha véget mondanál, <br>Hát - akkor sincsen vége.

Ó messzi, messzi két szép Asszonyok! <br>Egy asszony s egy leány szivembe verten. <br>Mig értük tornáz ifju, büszke lelkem, <br>Vágyam közöttük gyáván kóborog. <br><br>És jaj a Végzet átkozott-konok, <br>Duhaj mámort csihol sötét szememben <br>S dús, ölelő-nagy ágyu véreremben <br>Értük lihegnek megváltó borok. <br><br>A lány: Ős, termő, naphajú mező, <br>Az Élet vár szent méhében magokra <br>S úgy szól szava, mint hallgatag habokra <br>Ha lágyan símul esti evező. <br><br>Az asszony: Város, bűnös elveszés, <br>Rejtelmes és meleg homály, hol bongva <br>Búg esteórát vágyak titka, tornya <br>S forró polippá ájul át a kéz. <br><br>Két tulsó part. Közöttük égtem annyit <br>S csókolja most is nagy szivem a Bor. <br>Mint szép, tünő nap bánata mikor <br>Fáradt folyón sötéten átaranylik.