Törjön százegyszer százszor-tört varázs: <br>Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, <br>Ha hitted, hogy még mindig tartalak <br>S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. <br>Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd <br>Feledésemnek gazdag úr-palástját. <br>Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, <br>Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, <br>Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, <br>Alázásodért, nem tudom, miért, <br>Szóval már téged, csak téged sajnállak. <br><br>Milyen régen és titkosan így volt már: <br>Sorsod szépítni hányszor adatott <br>Ámító kegyből, szépek szépiért <br>Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. <br>Sohase kaptam, el hát sohse vettem: <br>Átadtam néked szépen ál-hitét <br>Csókoknak, kik mással csattantanak <br>S szerelmeket, kiket mással szerettem: <br>És köszönök ma annyi ölelést, <br>Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, <br>Amennyit férfi megköszönni tud, <br>Mikor egy unott, régi csókon lép át. <br><br>És milyen régen nem kutattalak <br>Fövényes multban, zavaros jelenben <br>S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján <br>Milyen régen elbúcsúztattalak. <br>Milyen régen csupán azt keresem, <br>Hogy szép énemből valamid maradjon, <br>Én csodás, verses rádfogásaimból <br>S biztasd magad árván, szerelmesen, <br>Hogy te is voltál, nemcsak az, aki <br>Nem bírt magának mindent vallani <br>S ráaggatott diszeiből egy nőre. <br><br>Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, <br>Akartam látni szép hullásodat <br>S nem elhagyott némber kis bosszuját, <br>Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben. <br>Nem kevés, szegény magad csúfolását, <br>Hisz rajtad van krőzusságom nyoma <br>S hozzámtartozni lehetett hited, <br>Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, <br>Kinek én úgy adtam az ölelést, <br>Hogy neki is öröme teljék benne, <br>Ki előttem kis kérdőjel vala <br>S csak a jöttömmel lett beteljesedve. <br><br>Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág <br>Rég-pihenő imakönyvből kihullva, <br>Vagy futkározva rongyig-cipeled <br>Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát <br>S, mely végre méltó nőjéért rebeg, <br>Magamimádó önmagam imáját? <br>Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, <br>Csillag-sorsomba ne véljen fonódni <br>S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: <br>Általam vagy, mert meg én láttalak <br>S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Elfonnyadt szerelem illata kisér <br>Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét <br>Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel <br>Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek. <br><br>1930 <br>

Nem oh! csak nem hat az égig <br>Beteg szívem nyögése! <br>Bús fejemen lesz mindvégig <br>Sorsom kemény végzése. <br><br>Látom, hasztalan epedek, <br>Mint egy bús filemile; <br>Tied, lelkem, nem lehetek, <br>Lelkemnek édes fele! <br><br>Látom, csak azért forrtanak <br>Öszve árva szíveink, <br>Hogy holtig sirdogáljanak <br>Záporozó szemeink. <br><br>Tépd el édes bilincsemet, <br>Hadd repülhessek tőled! <br>Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet <br>Nyöghessem ki körüled. <br><br>Nyujtsd ki angyal-karjaidat, <br>Végy még egyszer öledbe. <br>Vedd bucsuzó csókjaimat, <br>Zárj örökre szivedbe. <br><br>De bár tőled elszakadok, <br>S mint ez árva nefelejcs, <br>Érted, lelkem, elhervadok, <br>Oh, szivedből ki ne ejts! <br><br>Hiszen, majd mikor porunkból <br>Phönixként felkelendünk, <br>Tiéd leszek, ha sírunkból <br>Új életre menendünk. <br><br>Szánja Vénusz szíveinket, <br>S majd fényes édenében <br>Öszveviszi lelkeinket <br>Hív gerlicék képében. <br><br>[1799-1802 között]

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! <br>Leomlok, a világ kereng velem! <br>E szenvedés, e szörnyü kín alatt <br>Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? <br><br>Nem, én nem hordom többé terhemet, <br>Habár egy élet rajta függene, <br>Válj lángszavakká, titkos érezet, <br>Te szívem pokla, szívem édene. <br><br>S ha szólanék is, mit remélhetek? <br>A sors irántam oly vad, oly kemény; <br>Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! <br>Nem gyúl érettem viszonérzemény. <br><br>Én távozom, s örökre távozom <br>Gyötrő titkommal tőled, oh leány! <br>Vezessen a sors boldog útakon, <br>Öröm-tavasznak tündér-korszakán. <br><br>Legyen pályád mosolygó rózsakert, <br>És minden óra benne rózsaszál, <br>S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert <br>Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!

Minden órám csüggesztő magányom <br>Néma csendén búnak szentelem, <br>Rajtad elmém, ah, törődve hányom <br>S könyim árját issza kebelem. <br>Merre, merre tüntök hű szerelmek, <br>Melyek láncolátok szívemet? <br>Ha fogjátok forró szenvedelmek <br>Elborítni lángként éltemet? <br><br>Most is karján fényes Ideálnak <br>Még magasan rengnek álmaim, <br>Ah, de tündérvárán nem találnak <br>Méltó tárgyat többé lángjaim. <br>Fanni, Fanni, mint zefír utánad <br>Sóhajtásim szállnak úntalan, <br>Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat! <br>Szív, mért ingerlődöl hasztalan? <br><br>Zengtem égi dalt: mint alkonyában <br>Philoméla kertem bokrain, <br>S mind hiában folytak, mind hiában <br>Bájos hangok lantom húrjain. <br>Csillagokra fel remegve sírtam, <br>S fényektől nem jött vígasztalás; <br>Berkén Echót fájdalomra bírtam, <br>S jajgatásnak szólt csak jajgatás. <br><br>Isten hozzád eltűnt rózsapálya, <br>Isten hozzád elsírt nyúgalom! <br>Képed lelkem többé nem találja, <br>Dúló vészként zúg a fájdalom. <br>S bár a kor, borítva fátyolával, <br>Tőle messzebb messzebb elvezet, <br>Rám világít lobbanó fáklyával, <br>S visszavonz a bús Emlékezet. <br><br>S ah reményem mindegyik virága <br>Újra fonnyad szellemkebelén, <br>Újra sűlyed a szív boldogsága, <br>S régi sebben újra vérzem én! <br>S míg a gyötrelemnek visszérzése <br>Százszorozva tépi lelkemet: <br>Képzetemnek vészhozó lengése <br>Gyújt és kínos álmokkal temet. <br><br>Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak <br>Éjjelében bús Emlékezet! <br>Álmaid ha lassan alkonyodnak, <br>Nyúgalom tán nyújt még hű kezet. <br>Nyájas arcod visszasúgárzása <br>Enyhe fény a boldog napjain; <br>Nékem, ah, csak Léthe áradása <br>Hoz segédet kínom lángjain!