Jer, Lili! nézd, langyos szellők <br>Lengetik a ligetet, <br>S illatozó híves ernyők <br>Mérséklik a meleget. <br><br>Jer, e szép juharlugosnak <br>Dőljünk le árnyékára, <br>S míg a gerlicék búgdosnak, <br>Vigyázz lantom szavára. <br><br>Kedves gyermek! fakadoznak <br>Kellemeid bimbai, <br>Pihegnek már s dagadoznak <br>Melled hattyúhalmai. <br><br>Az ifjuság kellemei <br>Mosolyognak orcádon, <br>S az életnek örömei <br>Virítnak zöld pályádon. <br><br>Olyan vagy, mint egy szűz rózsa, <br>Mely még csak tavaszt látott, <br>Melyet csak harmatgyöngy mosa, <br>S csak lágy szellőkkel játszott. <br><br>Mint egy Zephyr, mely virágos <br>Ligetek közt lengedez, <br>Illatokkal él, s balzsamos <br>Violákon tévedez. <br><br>Gyönyörűség és vidámság <br>Folyja körül ösvényed, <br>Mert még a szűz ártatlanság <br>Oltárán ég tömjéned. <br><br>De ki ne térj ez ösvényből, <br>Melyen most rózsát szaggatsz; <br>Oh, vigyázz, mert az örvényből <br>Soha ki nem gázolhatsz. <br><br>Ha elveszted az erkölcsnek <br>Intéző fonalait, <br>Számtalan veszedelmeknek <br>Leled labyrinthjait. <br><br>El ne hagyd őrangyalodat, <br>Hív, szelíd erkölcsödet; <br>Nyújtsd néki gyenge karodat, <br>Hadd vezérljen tégedet. <br><br>Csak ő menti meg szemedet <br>Ezer könnyhullatástól, <br>Ő menti meg szépségedet <br>A kora hervadástól. <br><br>Ő intézget karjaival <br>Paphus virulmányain, <br>S béfedez hív szárnyaival <br>Az öröm hullámain. <br><br>Óh, ezer örvény és hinár <br>Fogja pályád majd körül! <br>De ha ésszel s erkölccsel jár, <br>Hidd el, egybe sem merül. <br><br>Ezek légyenek őrei, <br>Kedves gyermek, szívednek! <br>Így a hiúság tőrei <br>Meg soha nem ejthetnek. <br><br>Ezek ismértetik veled <br>A sziréni hangokat; <br>Ezek mutatják meg neked <br>A gaz csapodárokat. <br><br>Szíved kedves rokonfelét <br>Néked ezek választják, <br>S földi éltednek édenét <br>Karjai közt megadják: <br><br>Hol szelíd öröm s vidámság <br>Lelke fog ápolgatni, <br>S az aranykori boldogság <br>Angyala csókolgatni: <br><br>Addig is, míg homlokodon <br>Aranyüstök omladoz, <br>Akkor is, ha majd arcodon <br>A rózsaláng hervadoz. <br><br>[1797-1799 között]

Tündér-Ilonám, most választott álmom, <br>Be sokféle vagy aranyalma-fámon <br>S be másképpen fáj minden ébredésem <br>És mégsem és mégsem, <br>Alvó királyfi nem leszek én mégsem; <br>Nem hagyom abban utánad-menésem. <br><br>Megyek elébed és megyek utánad, <br>Vágy köt lábamhoz óriás falábat <br>S mérföldekkel érlek el újra-újra <br>És tán összebujva <br>Egyszer leszünk csak éhesen fakulva <br>Álmok és aranyalma-fa mulva. <br><br>Tündér-Ilonám, már mennek a mentek <br>S az álmaink egyre szentetlenebbek, <br>Talán beérlek hajnali időre, <br>Hiszen olyan pőre <br>A Szerelem s a jelszava: előre. <br>S az aranyalma pókhálóval szőve. <br><br>És most csináljuk a csodált csodákat: <br>Utánad viszem aranyalma-fámat <br>S utánad viszem minden ébredésem <br>És mégsem és mégsem, <br>Alvó királyfi nem leszek én mégsem: <br>Nem hagyom abban utánad-menésem.<br>

Mosolyogj rám, édes feleségem! <br>Nincs virág a földön és az égen <br>Csillag, amely képviselhetné a <br>Kedvességben mosolygásodat. <br><br>Már ha rajta arcodon a felhő, <br>S fúvalom, mely elröpítse, nem jő: <br>Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, <br>Mosolyodnak hajnalával azt. - <br><br>Puszta télben a kert puszta fája <br>Milyen vággyal, mily ohajtva várja <br>A tavaszt, mely néki majd virító <br>Lombot ád és zengő madarat! <br><br>A vándor, ki messze-földön jára, <br>S éjjel ér be falva határára, <br>Várja, várja: mikor csillog rá már <br>Házából a nyájas mécsvilág? <br><br>S a beteg, ki bús ágyán az éji <br>Sötétséget hosszan, hosszan nézi <br>S egyedűl: mint várja epedőn a <br>Támadó nap első sugarát! <br><br>S a halottak, koporsóba zárva, <br>Miként várnak a föltámadásra!... <br>Oh, de hát én, én még mindezeknél <br>Jobban várom mosolygásodat. <br><br>Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed, <br>Akinek ha szíve könyvét érted, <br>Tudhatod, hogy benne mindenik sor <br>Egy élet, mely érted halni kész. <br><br>Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem, <br>Éspedig nagyító tükre, melyben <br>Hosszu és mély tőrdöfés az, ami <br>Kis redő csak homlokod fölött. <br><br>Mosolyogj hát, üdvem alkotója!... <br>Ajkad, kezed, térded csókolója, <br>Álmaid hiven-virasztó őre, <br>Életednek árnya, férjed, kér.

Estre váró, régi tar kert, <br>Szonja kéklő, tiszta csendje. <br>Vadmadárraj száll, viharvert. <br>Lombtalan fa őszi csendje. <br><br>Szonja hószín életére <br>napraforgó szirma lankad. <br>Bíbor sebnek hull a vére, <br>mord szobákban egyre lankad, <br><br>ahol halkan kék harang szól, <br>Szonja lépte, lanyha csendje. <br>Vad halódik, elbarangol. <br>Lombtalan fa őszi csendje. <br><br>Vén nap fényét rávetíti <br>Szonja ősz szemöldökére. <br>Orcáját hó nedvesíti <br>s hull vadon szemöldökére.

A földbenyelte Kondé <br>Dézsmálta jó boromból <br>Van még vagy egy csebernyi. <br>De héj! kevés a hordóm, <br>Ezt is ki kén ürítnünk. <br>Hogy a nagy Úr megáldjon, <br>Segíts kiöblögetni. <br>Úgyis Kabán kiszáradt <br>A porhanyó garádján <br>Tán a köhécselőd is, <br>Vagy a kotús vizektől <br>Nád nőtte bé az órod. <br>De hátha tarka békát <br>Találhatál meginni, <br>Gyanús az a veszett víz. <br>Eredj le csak te Szári, <br>Hozz a szegény fiúknak <br>Egy kis - hiszen tudod már, <br>Héj, jó fiuk vagyunk mi. <br>Szerus druszám! igyunk no! <br>Hiszen bohó csak így foly <br>Emphatice az élet. <br>Rövid egy nap életünkbe, <br>Nohát örömbe töltsük. <br>Rövid egy nap éjtszakája, <br>Nohát igyuk keresztül. <br>Rövid a piroska hajnal, <br>Nohát aludjuk által. <br>Rövid életünk. Nohát egy <br>Lagzit tegyünk belölle.