1 <br><br>"A kárhozat örök tüzére! <br>Ez iszonyú, ez ördögi; <br>Tegnap mondá a lány az esküt, <br>S ma csapodáron megszegi. <br><br>Inkább hivém, hogy ... eh pokolba <br>Veled, gyötrő emlékezet! <br>Mely véremnek minden cseppjét <br>Kígyófulánkkal mérgezed! <br><br>Kiirtva lészen mindenestől <br>A mult, s további életem <br>Vad szenvedélyek tengerének <br>Hullámzajába temetem. <br><br>Lerontom a hűség oltárát, <br>A vestaláng hamvadjon el, <br>Melyet szívem meleg vérével <br>Dőrén táplála e kebel. <br><br>Egyhez lekötni éltet, üdvet, <br>Ah balga ábránd, balga hit! <br>Ezer a lány, ezerrel osztom, <br>Jövőmnek lepkenapjait." <br><br>S mit a kétség setét betűkkel <br>Jenő szilaj lelkébe írt, <br>Rohant követni, hogy itt találjon <br>Égő sebére egy kis írt. <br><br>Rejtett zugolynak éjjelében, <br>Miként rém áll a bűntanya, <br>Zord réme a szelíd erénynek, <br>Nemesb érzelmek zátonya. <br><br>Az éjtakarta bűntanyának <br>Maszlagvirági, bor s leány: <br>Jenőnek ajkán függ a kancsó, <br>Jenő függ lánynak ajakán. <br><br>"Leány, szép Ida! csókod édes <br>És részegítő s lángmeleg, <br>S mi csillagtűz az éjszemekben! <br>Idám, én megszerettelek. <br><br>Az üdvre! melynek édenéből <br>A hűtelenség kilöke, <br>Te vagy a szépségek szépsége, <br>Te vagy az isten remeke! <br><br>S te itt e barlang zordonában <br>Lappangva élj, mint éjmadár! <br>Nem úgy leány, rád kincs halmai <br>És csillogó palota vár. <br><br>Ne add nekem hűséged eskét, <br>Nem kell az eskü énnekem, <br>Én minden csókod, ölelésed <br>Arannyal dúsan fizetem. <br><br>Kincsért szerelmet, s így egymásnak <br>Nem tartozandunk semmivel, <br>Egy csókot még, egy hosszut, édest <br>És most ha tetszik, ám jövel!" <br><br>2 <br><br>Szép Ida, kincsek gazdag asszonya, <br>Szép Ida lakja, tündöklő terem, <br>S Jenőnél aki volna boldogabb <br>Nincsen halandó a földkereken. <br><br>Ott szívja ő az élet gyönyörét <br>A legszebb lánynak édes ajkiról, <br>S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár, <br>Igy fél-enyelegve fél-epedve szól: <br><br>"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem, <br>Mi arra jól tudod nem alkudánk <br>- Mond a leány pajkos negédesen - <br>Irántad szűmben nincsen semmi láng. <br><br>Én és szeretni - balga gondolat! <br>Hát olvadozott e szív valaha? <br>Ne álmodozzál, álmod hasztalan, <br>Szeretni, hidd, én nem foglak soha!' <br><br>"Az ördögökbe - el tehát veled!" <br>- E gondolat ragadja meg Jenőt, - <br>De szól szivében a mély szerelem: <br>Nem, én nem tudnám nélkülözni őt. <br><br>És újra nyájas és újra veszteget, <br>Reá halmozza roppant kincseit, <br>Talán idő, talán újabb arany, <br>Márvány-leány, te, mégis, fölhevít! <br><br>Szegény fiú! eljártak az idők, <br>De szép reménye mind hiába van, <br>A lány mint éjszak szüntlen oly hideg <br>S az ifju birtok- és vagyontalan. <br><br>3 <br><br>"Bucsúzni jöttem, Ida! <br>Bucsúzni kedvesem, <br>Hagyj szép szemedbe még ez <br>Egyszer tekintenem. <br><br>Gyúlaszd még egyszer e szűt <br>Csókodnak lángival, <br>Mely nemsokára úgyis <br>Bánat között kihal. <br><br>Kihal s miattad Ida <br>Fog elhamvadni majd, <br>Az üldözött nem bírja már <br>E nagy szerelmi bajt, <br><br>Te drága érzéketlen, <br>Te most is szeretett, <br>Isten veled örökre, <br>Idám, isten veled. <br><br>Hosszú lesz bujdosásom, <br>Hosszú és sivatag, <br>Mig lábaim elvégre <br>A sírba botlanak." <br><br>És szólna még tovább is <br>A búcsuzó talán; <br>De hévvel megszakasztja <br>Bucsúját a leány. <br><br>'Nem ifju, menni nem fogsz, <br>Neked maradni kell, <br>Igen, te fogsz maradni, <br>Én, én... én megyek el. <br><br>És most a búcsuóra <br>Végpillantásiban, <br>Szabad legyen kimondanom, <br>Mi szűmben rejtve van: <br><br>Szerettelek s szeretlek, <br>Égőn szeretlek én, <br>Egy Aetna lángol érted <br>Szivemnek fenekén. <br><br>Tudom, szived lángola, <br>De én a kéjleány, <br>Mint vágyakodhatnám a <br>Legtisztább szív után? <br><br>Eloltani ohajtám <br>Emésztő lángodat, <br>S elzártam oh előled <br>Érzett világomat. <br><br>Im, kincsed, gazdagságod, <br>Amellyel halmozál, <br>Fogadd, fogadd oh vissza, <br>Még érintetlen áll. <br><br>S vedd még ez egypár könnyet <br>Szelíd emlék gyanánt, <br>Vagy jobb felejtsd örökre <br>A bűnös kéjleányt.' <br><br>S tovább nem szólhat Ida - <br>Ellágyult érzete, <br>Éjfél-sötét szemébe <br>Könyűket szöktete. <br><br>4 <br><br>És mindkettő maradott <br>S rövid idő után <br>Oltár előtt az ifju, <br>Oltár előtt a lány. <br><br>S tán mondanom nem is kell <br>Hogy ifju és leány <br>Hűséget esküvének <br>Oltárnak zsámolyán. <br><br>S az esküt nem zavarja <br>A bús emlékezet. <br>A megtisztult kebelnek <br>Díja: hű érezet. <br>

Állj meg, feleségem, <br>Mondok valamit, <br>Játsszuk el a multnak <br>Jelenéseit, <br>Mert illik dologhoz <br>Fogni végre már, <br>Isten drága napját <br>Egyre lopni kár. <br><br>Eddig csak henyéltünk, <br>Ennek vége lesz, <br>Mert ez a léleknek <br>Fásulást szerez. <br>Munka, tett az élet, <br>Tegyünk valamit, <br>Játsszuk el a multnak <br>Jelenéseit. <br><br>Képzeld, hogy leány vagy <br>Az a lyányka még, <br>Kivel ott a csendes <br>Kertben mulaték. <br>Itt a kályha lesz a <br>Nagy fa, mely alatt <br>Elmondám szerelmi <br>Vallomásomat. <br><br>Támaszkodjál hozzá, <br>S addsza kezedet, <br>És figyelj, elmondom <br>Szép beszédemet: - <br>"Nagysám, én nagysádat <br>Sze... sze... szeretem! <br>Nagysádé szerelmem, <br>Lelkem, életem! <br><br>Oh feleljen, nagysám, <br>Hogy viszontszeret!" <br>"Szeretlek, Sándorkám, <br>Bírod szívemet..." <br>Persze, hát hogy is ne, <br>Mondtad is te ezt! <br>Mily anakronizmus! <br>Mondd, hogy nem szeretsz, <br><br>Mint akkor mondád... "Én <br>Nem szeretem önt." <br>Nem szeretsz, galambom? <br>Szépen köszönöm. <br>Pár hónapja csak, hogy <br>Feleségem lett, <br>S ím nyiltan bevallja <br>Már, hogy nem szeret. <br><br>Hahh! - vagy úgy... ni most meg <br>Én feledtem el, <br>Hogy csak játszunk, hogy a <br>Multat játsszuk el. <br>Mennyi galibával <br>Jár ez a dolog! <br>Hagyjuk abba, jobb lesz, <br>Már fáradt vagyok. <br><br>Elfáradtam. Most már <br>Csak pihenhetek. <br>Űlj le itten, majd én <br>Melléd heverek, <br>S rád hajlok fejemmel, <br>Igy, kis angyalom... <br>Munka után milyen <br>Jó a nyugalom!

Szép, szép az élet, Eszti! <br>A myrtus-illatokban <br>Ámor s Dióne karján <br>Be édes élni, Eszti! <br>Más félje a szerencsét <br>S a tengerek haragját; <br>Golkonda drága kincsét <br>Rakásra gyüjtse öszve, <br>Villogjon a dicsőség <br>Polcán Napóleonnal; <br>Hirdesse győzedelmét <br>Száz diadalmi paeán: <br>Én véled, édes Esztim, <br>Véled kivánok élni, <br>Elrejtve a világtól, <br>Hol senki nem vigyáz ránk, <br>Hol semmit én ne látnék, <br>Csak édes angyalorcád, <br>Csak téged, édes Eggyem! <br>Hol mást ne hallanék én, <br>Csak szád kegyes sugását <br>S hív szíveink verését. <br><br>[1800-1804 között]

Megvonom szépen büszke vállam <br>És lehull rólam minden, ami volt <br>S feléd sikolt <br>Minden nagy megujhodottságom. <br><br>Minden asszonyom visszahoztad <br>És te vagy a szép, fényes ráadás <br>S az áradás <br>Kicsap a virágos rétekre. <br><br>Kis csillagom, be jól szeretlek, <br>Be megszerettem érted a Jövőt, <br>Nagyra-törőt, <br>Úgy szeretem most már magunkat. <br><br>Úgy szeretem, hogy benned élek <br>S hogy te bennem vagy, úgy szeretem: <br>Óh, szerelem, <br>Be virágos vagy s véghetetlen. <br><br>Óh, szerelem, voltam és multam, <br>Óh, szerelem, óh, jövendő idők, <br>Kényszeritők, <br>Hálát bókol ős ifjuságom.<br>

Gyász pecsétje kedvesemnek! <br>Fejtsd ki végre, mit hozál? <br>Mit jelentesz bús fejemnek? <br>Élet-é ez, vagy halál? <br>Óh egek, <br>Rettegek! <br><br>Rettegek - tán rózsaszálát <br>Gyötri nagy szívbéli kín - <br>Tán keservét - tán halálát <br>Jegyzi e halotti szín - <br>Tán ma már <br>Sírba vár. <br><br>Sírba vár! vagy mást szeretvén, <br>Szíviből engem kivét, <br>S engem így halálra vetvén, <br>Azt jelenti e pecsét. <br>Helyes ok, <br>Meghalok. <br><br>Meg - de míg a sírba szállok, <br>Nyílj meg, óh gyászos levél! <br>Tán csak egy szót is találok, <br>Melyre szívem még megél. <br>Tán halált <br>Nem kiált... <br><br>Nem kiált! Ah, megkövetlek, <br>Szép levél. Csal a pecsét. <br>Már ez egy szó is: szeretlek! <br>Visszaadja a becsét. <br>Már ez, óh, <br>Égi szó! <br><br>Drága szó ez, szép levelke! <br>Már ezért csókollak ám: <br>Mert tevéled Lilla lelke <br>Új napot deríte rám, <br>Szép levél! <br>Szívem él. <br><br>[Szívem él! örökre mondok <br>Bánatimnak adiőt, <br>Jer, Juliskám, félre gondok, <br>Kedvel engem, én is őt. <br>Már enyim <br>Szép Julim!]<br>