Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka, <br>Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét. <br>Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus, <br>S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá. <br>Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta, <br>Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong. <br><br>Álmosd, 1813. június 18. után

Eltagadom, hogyha kérdik: <br>Elmult minden, nem szeretlek! <br>Úgy fáj ez a képmutatás, <br>Úgy fáj ez az én szivemnek. <br><br>De mit tegyek? Hivalkodjam <br>Bánatommal a világnak? <br>Vagy lenézve, kinevetve <br>Siránkozzam még utánad?... <br><br>Rejtegetem szivem mélyén, <br>Féltve, fájón a nagy titkot: <br>Hogy feledni el nem tudlak, <br>Hogy nem leszek soha boldog!

Emléke visszacsillog <br>s olykor arcomra tűz, <br>arcomra, mely fakó <br>s elmúlt évekbe néz. <br>Fényes volt, mint a csillag, <br>forró volt, mint a tűz, <br>fehér volt, mint a hó <br>s édes volt, mint a méz. <br><br>Még néha visszacsillog, <br>de már nem bánt, nem űz, <br>enyhén simogató, <br>mint hűs, testvéri kéz: <br>Lehullott, mint a csillag, <br>elhamvadt, mint a tűz, <br>elolvadt, mint a hó <br>s megromlott, mint a méz.

Emlékszik az arany napokra, <br>Ugy-e, emlékszik, édesem? <br>A lugas árnya enyhén fedett be <br>S ott üldögéltünk kettesen <br>Irtózatos szerelmesen. <br><br>Szerelemről suttogott minden, <br>Csiripoltak a verebek, <br>És mi nem mondottunk egymásnak <br>Sablonon kívül egyebet - <br>Mért voltunk olyan gyerekek? <br><br>A mama is megnézett néha, <br>Nyugodtan ment ismét odább: <br>ťHadd játsszanak szegény gyerekek, <br>Játéknál nem mennek tovább, <br>Hisz' ők még olyan ostobák.Ť <br><br>És mi csak ültünk, üldögéltünk <br>Traccsolva sok mihaszna szót, <br>Pedig szerettünk volna szólni <br>Egymásnak szépet, lángolót <br>De - mersze egyiknek se vót. <br><br>No, aztán, ha egyedül voltunk, <br>Volt elég önvád s gyötrelem. <br>Majd szétvetett bennünket olykor <br>A sok hevítő érzelem, <br>Ugy-e, hogy így volt, édesem? <br><br>A multkor aztán nagy sokára <br>Ismét találkoztam veled, <br>Azaz magával. Hosszú ruhát <br>Öltött azóta már kegyed, <br>Nem kurta szoknyás kisgyerek. <br><br>Alig vártunk az együtt-létre, <br>Sóhajtoztunk a mult felett, <br>Elmondtuk, amit elhallgattunk <br>Nem oly régen, mint gyermekek, <br>Vágván ábrándos képeket... <br><br>De mikor aztán úgy magunkban <br>Gondolkoztunk az eseten, <br>Rájöttünk, hogy bizony a multból <br>Kinőttünk szépen, csendesen <br>Maga is, én is, kedvesem... <br><br>Maga egy dandyt kívánt látni, <br>Ki úgy szórja a bókokat, <br>S talált egy száraz ifju embert, <br>Aki tanult ugyan sokat, <br>De - nem mulattat lányokat. <br><br>Én a régi lányért epedtem, <br>Ki szende volt és angyali, <br>Nem bomlott az egyenruháért, <br>Szerelmet nem mert vallani, <br>De maga - nem a hajdani. <br><br>Emlékszik e históriára <br>És nem mereng el e felett? <br>Nem mondja, mint én - könnyes szemmel, <br>Hogy: Boldogok a gyerekek, <br>Mert tudják, mi a szeretet!

Már rég nem gondolok felőled, <br>A szerelem ma temetőkert, <br>Már nem járom a temetőket. <br><br>Már rég nem énekelek néked, <br>Az énekek nagy messzeségek, <br>Már nem látom a messzeséget. <br><br>Már üldögélek földi porban, <br>Gyönyörködöm alkonybiborban <br>S álmot lelek homoki borban.