<br>Mért bántjuk egymást? Hisz annyira szeretlek!<br>Lehoznék néked minden csillagot!<br>Nélküled üres, és sivár minden este<br>nélküled én már levegőt sem kapok!<br><br>Mért bántjuk egymást? Hisz oly rövid az élet!<br>Addig szeressünk ameddig lehet!<br>Hisz ki tudja még hogy mit hoz a holnap,<br>meddig őrizhetem a lépteidet?<br><br>Meddig láthatom a bimbódzó rózsát<br>ahogyan épp a szirmát bontja szét?<br>Meddig láthatom a felkelő nap fényét<br> hisz az ablakomba nem süt be a fény.<br><br>Szeresük egymást, hisz oly rövid az élet!<br>S addig szép amíg együtt lehetünk,<br>hidd el: a szívünk is csak addig sugárzik<br>amíg önzetlenül, tisztán szeretünk!<br>

<br><br>Gondoljunk egy percig együtt most azokra<br>akik e napon már nincsenek velünk,<br>kiket elragadott tőlünk már a végzet<br>s szerető szívük már réges-rég kihűlt.<br><br><br>Hisz ők is szerettek ugyanúgy mint mások<br>átadva szívük minden melegét,<br>annyi jót kaptunk tőlük is régen<br>mely emlékeinkben mindig újra él.<br><br>Hisz értünk volt szívük minden dobbanása<br>bennünk érezték a nap melegét,<br>hozzánk szállt lelkük minden sóhajtása<br>míg csak szemeikben ki nem hunyt a fény.<br><br>Nem hal meg soha kit igazán szeretnek,<br>hiszen szívünkben mindig újra él,<br>gyújtsunk ma egy gyertyát együtt most azoknak<br>kiknek szeretete emlékünkben ég.<br>

<br>Édesanyám, te drága jó asszony!<br>ki féltő gonddal őrzöd minden léptemet,<br>úgy hiányzol hogy le sem tudom írni<br>fájó hiányodtól könnyem is pereg.<br><br>Édesanyám! Ma megköszönöm néked<br>hogy átvirrasztottál annyi éjszakát,<br>átszőve szíved minden melegével<br>s nem is mutattad: fáradt vagy talán.<br><br>Néked adnék most minden piros rózsát,<br>leszednék néked minden orgonát<br>hisz te vagy az egyetlen a földön<br>ki elnézte nékem minden kis hibám.<br><br>Ma néked szóljon a legszebbik nóta<br>hisz te vagy nékem a legdrágább talán,<br>köszönöm azt hogy felneveltél engem<br>s oly féltő gonddal vigyáztál reám!<br>

<br>Mama vegyél fel! Elfáradt a lábam!<br>nem is tudok már szinte lépni sem,<br>hadd fonjam kis kezem nyakad köré lágyan<br>hogy érezzem ahogy magadhoz ölelsz.<br><br>Olyan jól esik karjaidba bújni!<br>Olyankor nem bánthat engem senki sem,<br>karjaid között biztonságra lelve<br>nem is fáj nekem többé semmi sem.<br><br>Mama vegyél fel! Ne törődj most mással!<br>Tehozzád nyújtom csöppnyi kis kezem,<br>ne dolgozz annyit ha itt vagyok nálad<br>csak engem kényeztess ha itt vagyok veled.<br><br>Mama látod? Most olyan jó végre!<br>Hisz te is fáradt vagy, hallom hogy pihegsz!<br>Karodba bújva érzem ahogy dobban<br>míg magadhoz ölelsz, szerető szíved.<br><br><br>

<br><br>Szegény Anyám! Már oly régen láttam<br>pedig oly sokat gondolok reá,<br>lehunyt szemekkel magam előtt látom<br>arcának kedves, szelíd mosolyát.<br><br>Látom ahogy épp tipeg elébem<br>lágy szellő borzolja őszülő haját,<br>s fülemben most is olyan tisztán hallom<br>szavait, mintha most mondaná.<br><br>Hallom hogy mondja: vigyázz magadra!<br>Féltő szemében bágyadt fény ragyog<br>míg reám tekint és dolgos kezével<br>végigsimítja homlokom.<br><br>Hálás szívvel köszönöm néki<br>mindazt, mit értem áldozott<br>s arcára lágy csókot lehelve<br>fájó szívvel útnak indulok.<br><br><br><br>