Minden szó előtt a csend áll.<br>Üres ég szórja szögesdrót-fényeit,<br>hol kő-csend szárnyak a szélben felemelnek Istenig. <br> <br>Ima <br>Ez a lélek ideje. Ez a maradás. A holnap nélküli jelen.<br>Az ima, ami már nem kér,<br>csak van.<br> Keresztre szegezve <br>Egyedül vagyok. De nem magam.<br>Valaki néz. Valaki hallgat.<br>A csend Isten is, szegek és kalapács hangjai.<br> Jelenlét<br>Isten nem beszél, csak jelen van.<br>Mint víz alatt az emlék,<br>vagy egy gyermekkori félelem –<br>örök, hangtalan.

Nem védtelen, mint a vadállat, <br>és, ha szükségét érzi, <br>törvényt bont.<br>Ahogy az erdőben járok,<br>Csak hallgatok,<br>És hallgatom, ahogy az avar<br>dühösen rám förmed, ha rúgom,<br><br>Nem védtelen, de vadállat,<br>ahogy hanyatt, <br>tarkóm alatt a kezemmel<br>fekszem, a réten,<br>Rágok egy fűszálat, <br>elkapom a szellőt,<br>Etetem a méheket.<br>Pont úgy, mint régen,<br><br>Védtelen vagyok, <br>mint a vadállat, <br>de, ha a szükség úgy hozza,<br>Mégis törvényt bontok,<br>És a csendből vérzivatar lesz,<br>Látom a rémes sorsokat,<br>És, hogy mikor mit rontottam el,<br>Most ne gyere közel,<br>beleket ontok.<br><br>De ezt egy apró madárka nem tudja<br>és rászáll a vállamra,<br>Csivitel a fülembe,<br>Lassan lehűl a vérem,<br>Ma már nem ölök többet,<br>És, akik eddig a földre löktek,<br>Sértetlenül mehetnek haza, <br>hogy megöleljék a gyerekeiket.

Mikor a szív újra érez... tankában! <br> <br>Szív hét lakatnál, <br>kulcs rég sötétbe veszett. <br>Most mégis nyílik. <br>Viharos a Balaton, <br>Sok levél, vízen úszón… <br>* <br>Csöndes kopogás, <br>idegen, ám ismerős. <br>Remeg már zár is. <br>Vannak heves hullámok, <br>Rajtuk méretes habok… <br>* <br>Rozsdás zár reccsen, <br>egy érzés óvatosabb… <br>Belép és marad. <br>Vihar levert levelek, <br>Nem oly’ emelkedettek… <br>* <br>Szívem ajtaja <br>nyílik, mint sosem előbb. <br>Valaki belép. <br>Habok kicsit jujujok, <br>Velük, bíz nem cukizok! <br>* <br>Azt hittem, nem lesz… <br>de lám, a fény visszatér. <br>Régi sötétre. <br>Tudnám, halak viselik? <br>Ezért néz ki némelyik? <br>* <br>Nem hittem többé, <br>de ő máshogy érkezett. <br>Nem tört, csak várt rám. <br>Hallom, susog a nádas, <br>Békák lakása nádas… <br>* <br>Érzés közeleg, <br>nem kérdez, csak ott marad. <br>Ajkam nevét súg. <br>Gólyák otthon… fészekbe? <br>Nem gondol, jó étekre! <br>* <br>Szívem rég hallgat, <br>de most a csend közepén. <br>Valaki beszél. <br>Nos, eső kezd szitálni, <br>Haza kezdünk indulni… <br>* <br>Lakatról lakat <br>hullott - és nem félek már! <br>Újra szeretni. <br>Na, jó, kicsit megnéztünk… <br>Viharon elmélkedtünk. <br> <br>Siófok, 2025. április 19. – Vecsés, 2025. április 19. -Gránicz Éva- írtam: senrjú csokorban! Alájuk a tanka versek, szerző-, és poétatársam: Kustra Ferenc József munkája! <br>

Játszok ma két nagy őrkutyával, <br>Szembenézek nagyfogú pofával. <br>Simogatom okos fejüket, <br>Abban tartják kutya eszüket. <br> <br>Főleg az Ali vágyik erre, <br>Ha megállok, bökdös, hogy gyere. <br>Harapják a slag vízsugarát, <br>S nem értik a nagy hahotát. <br> <br>Budapest, 1998. május 17. - Kustra Ferenc József <br>

Hol is van az az út, melyről látszik a múlt? <br>Van kérdés, melyből megfejthető, mi a múlt? <br>De, hogy e két kérdés valós-e vagy avult, <br>Kiderül, hogy tényleg kell-e való… a múlt. <br> <br>A múlt akarjuk-e vagy sem, kísér minket, <br>Mi elmúlt, mi már biz’ azt átéltük mindet <br>És a múlt fontos, jelenünk abból fakad, <br>Akarjuk-e vagy sem, már a mienk… marad. <br> <br>Vecsés, 1999. január 9. – Kustra Ferenc József <br>