Kigyúltak csillagok, kigyúltak vágyak, csillagtalan éjszakába mindig téged várlak, tudom nem jössz, még is oly jó várni, hazudni kell szívnek hogy ne fájjon oly nagyon.

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,<br> az idő árván nyögte az utolsó percet.<br><br> Tékozló angyal a halállal dacol,<br> a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol. <br> Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,<br> de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.<br><br> Életre hívó lelkek kérlelik,<br> bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.<br> Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,<br> közben búcsút intenek a keserves emlékek.<br><br> A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.<br> Elejtett könnyei lassan felszáradnak. <br> A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,<br> teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak. <br> Mosolya elűzte lelke féltett titkait.<br><br> Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,<br> gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.<br> Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,<br> és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.<br><br> Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.<br><br> Szeretete átitatott minden folyót,<br> öröme életre keltette a természet csodáit,<br> reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,<br> boldogsága együtt ünnepelt a világgal.<br>

Éltem billenő penge, porhanyó.<br>Lelkem mint odvas, korhadó<br>fának bele.<br>Próbáltam tartalmat tölteni bele.<br>Kukachadak dagonyázó testén<br>átbotorkálva, átesvén<br>sárban kúsztam, végtelen.<br>Így indult az életem.<br>Fájdogált a levegő, hasított<br>az elme, Földön<br>tartott az anyagmegmaradás elve.<br>Csúsztam, másztam, keltem én,<br>s kapartam a létcsövet,<br>mivel lógtam anyám köldökén.<br>Ittam, ettem, mint más ki él,<br>s volt a léthez kedvem,<br>mert volt kiért. De...<br>a lélekfolyam sodrás<br>tengeremhez kiér,<br>megszűnök, s ab ovo<br>éltem a semmiért.

Hullámzó tengeren ringatózom,<br>szféráknak zenéje körülölel,<br>égbe vágyó lelkem átkarolom,<br>boldogság szigete visszaölel.<br><br>Magasan repülök, égig érek,<br>csillagok fényeit simogatom,<br>peregnek előttem álomképek,<br>boldogság színvarázsát láthatom.<br><br>Lelkem szabad, fenséges az égbolt,<br>Szeretet festi meg a színeit,<br>sötétség rémisztőn már nem sikolt,<br>Fény ijeszti surranó lépteit.<br><br>Vakító Fény szívemet perzseli,<br>lángját többé semmi sem olthatja,<br>varázs ez, lelkem már nem terheli<br>ködös, vijjogó rémképek múltja.

<br><br>Hányszor kell még kibírni mindent,<br>zokogva minden éjszakán?<br>Hányszor kell még megbűnhődnöm?<br>Mért nem hagysz végre élni már?<br><br>Hányszor kell még feladni mindent,<br>temetve minden álmomat?<br>Hányszor kell még feláldoznom<br>ami belőlem megmaradt?<br><br>Hányszor kell még megbűnhődnöm<br>gyarló tettedért ostobán?<br>Hisz nem volt,csak egyetlen bűnöm!<br>Nem tűrtem el,hogy meggyalázz!<br><br>