<br><br>Oly mások vagyunk, s oly különbözőek,<br>de anyaként mégis hasonlók vagyunk,<br>letépnénk minden töviset, szilánkot,<br>csak hogy őnekik ne essen bajuk.<br><br>Oly mások vagyunk,s oly sokat remélünk,<br>lehoznánk értük az égről a napot,<br>s ha nehéz is olykor,fáj a szívünk értük,<br>a mi csillagunk csak miattuk ragyog.<br><br>Oly mások vagyunk,de bárhogy meggyötörnek,<br>szívünk mégis csak miattuk dobog,<br>minden álmunk,és minden ölelésünk<br>az ő szemeikben újra felragyog.<br><br>Oly mások vagyunk! S ki anyaként érez<br>mások fájdalmán sosem mosolyog,<br>hisz egy anya ha szíve összetört is,<br>összetört szíve is csak értük dobog.<br><br>

Kivül erősnek látszom,<br>de belül órdítva sírok.<br>Alig vártam hogy újra lásslak,<br>ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.<br><br>Fogtad a kezét s nevetél<br>szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.<br>Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,<br>örökre az emlékezetembe vésted.<br><br>Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,<br>mint vad musztáng tombolok legbelül.<br>Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,<br>míg a kimerültségtől össze nem esnék.<br><br>Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,<br>mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.<br>Ily megnyugvás van a lelkemben,<br>miközben egyre nagyobb szívemben a seb.<br><br>Versbe folytom bánatom,<br>visszaépítem boldogságom,<br>Hisz a rózsa is elhervad,<br>de idővel újabb bimbót ad!

<br>Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?<br>Rég nem láttam az arcodat.<br>Már csak a ködös,sűrű éjben<br>hallom még néha a hangodat.<br><br>Hiányzol !Vajon merre jársz most?<br>Eszedbe jutok néha még?<br>Jut e még számomra egy jó szó?<br>Egyetlen forró ölelés?<br><br>Akarlak !,De nem foglak keresni!<br>Nem alázkodom meg senkinek!<br>Megtört szívem száz sebből vérzik,<br>már nem tudod összetörni sem.<br><br>Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,<br>melytől sziszegve lángra kap,<br>De ha te nem jössz,nem foglak keresni!<br>Eltűnök mint a zivatar.<br><br>

Félhomályban üldögélek,<br>hozzám halkan szól a csend,<br>itt most csendben van a lélek,<br>fejemben honol a rend.<br><br>Szárnyakat bont gondolatom,<br>járom csillagutamat.<br>Igaz álom, vagy valóság<br>teljesíti vágyamat?<br><br>Félelmek és rút rémképek<br>nem feszítik agyamat,<br>csendnek hangja andalító,<br>elhagyom tudatomat.<br><br>Fény ösvénye szólít engem:<br>Utamat Neked adom,<br>lépj rá bátran, nem kell félned,<br>itt örök a nyugalom!

<br>Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,<br>hó lepte már be a lépteid nyomát,<br>nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,<br>nem látom többé arcod mosolyát.<br><br>Tegnap még azt hittem te hozod el nékem<br>a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,<br>s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,<br>úgy láttam arcod szelíd mosolyát.<br><br>Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,<br>tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,<br>mára hideg tél lett elborult az ég is,<br>még az édes méz is olyan keserű.<br><br>Nem várok rád többé,nem tudok remélni,<br>bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,<br>te voltál nekem a legszebb tévedésem,<br>szívemben örökké ott él a neved.<br><br><br>