Ülök kint a balkonon, cigaretta kezembe<br>és gondolkodom, ez az élet tényleg nekem való-e.<br>Nincsen sem palotám, sem korlátlan életem<br>Csak a társaság, mely körül vesz engem.<br><br>Nem vagyok én telhetetlen, nem kell az egész élet.<br>Csak szeretném azt hogy boldogan éljek.<br>Megvannak a barátok a pénz és az elismerés<br>De ez nem minden, ez csak a körítés<br><br>Egy ideig azt hittem hogy a körítés a fontos<br>De rájöttem , ez előre nem rúgdos.<br>Nem segít az életemet előre meg írni<br>Mit fogok később majd elmesélni<br><br><br>Elmondom majd fiamnak milyen szép az élet<br>De azt is hogy ebből ő már szépen meg nem élhet.<br>Elmondom én neki az élet csínját bínját<br>De nem fogja elhinni, mivel ő már mást lát.<br><br>Látja majd a szépet, a jót, a különbséget<br>De nem tudja átérezni, a felnőttséget.<br>A fiatal elme, mindig máshogy ragyog<br>Ő miért ne tudna fellőni egy újabb nagy csillagot?<br><br>Egy csillagot mely megtudná váltani a világot<br>Istenem, bárcsak lenne ilyen a világod<br>Bárcsak igaz lenne, minden mit elhiszünk.<br>Bárcsak az álmaink írnák az életünk.<br><br>Ha minden mese igaz lenne<br>Ha minden madár szárnyra kelne<br>Nem lenne mi szárnyat szegne<br>Minden ember boldog lenne.<br><br>Mert ez a világ boldogságra született.<br>Nem a búra s bánatra mely szüli a versemet.<br><br>Megvan minden boldogságom, megvan minden vigasságom<br>Mégsem érzem hogy meglenne, belülről az igazságom.<br><br>Nem tudok a lelkemmel zöld ágra vergődni<br>Mely segítene a helyes irányba tévedni......<br><br>Nem látom a helyes irányt, nem szabja meg senki<br>Nehéz az életet, irány nélkül élni.<br>Érezem a jót, és hogy mit kellene tenni.<br>De nem húz az elme, mert éppen jobb a semmi.<br><br>Jobb az üresség, és a méltánytalan élet<br>Talán egyszer majd, észhez tér a lélek.<br>Elindítja újra, a megtört élet útját.<br>És megpróbálja tovább vinni amit régen elvárt.<br><br>Felhozni a régi álmot, melyet gyerekként képzelt<br>Mikor még sokkal jobbnak tűnt az élet.<br>Felveszi a harcot a gonosz igazsággal<br>És legyőzi mert az álmok minden felett állnak.<br><br>Álmodja a tökéletest a jót, a szépet.<br>Mert az elme ezért több mint az élet<br>Boldoggá teszi azt is ami nem valósult meg<br>Mert elhiteti azt hogy minden megtörténhet.<br>

Szeretlek. Ezt megmondom őszintén<br>Mert nem bírok azzal hogy néma vagyok<br>Sokáig azt mondtam hogy egyedül vinném<br>A terhet mert terveim nagyok<br><br>És most ugy döntöttem hogy minden<br>Mit egyedül eddig elvittem<br>Tul nehéz egyetlen embernek<br>Kérlek segíts hogy én is segíthessek<br>Mert együtt erősebbek lennénk<br>Mi kettten mindent elviselnénk<br>Én megvédelek hidd el ha kell<br>És az életemnál jobban érdekel<br>Az hogy te itt vagy melettem,<br>Tudom hogy nincs mitől félnem<br>Csókollak és itt a lelkemben<br>Több vagyok, van jövőm ezt érzem<br><br>Mert ki voltam én? egy senki<br>És megérintettél, egy egész lettem<br>Nem a fél bordám vagy, nem csak ennyi<br>A részem vagy, mindenből egyetlen<br><br>Mondd hogy igy lesz évek mulva is<br>Szeretni fogsz mint ahogy szeretlek<br>Minden mosolyod egy uj utra visz<br>Hiszem hogy bárhol megkereslek<br>Mert ha elvesznél veled vesznék<br>Ha mosolygnál én is felnevetnék<br>Ha sírnál csak annyit szólnék<br>-Ha te nem lennél én sem volnék

<br>Olyan hideg van. Borult az ég is.<br>Toccsanó cipőmet hallgatom.<br>Mikor elmerül a pocsolyában, <br>ahogy az esőben ballagok.<br><br>Dühöngő orkánként tombol a szél is.<br>Letépve ágat, gallyakat!<br>Lepusztult romként hátrahagyva <br>mindent mi utána megmarad.<br><br>Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!<br>Mindent mi szép volt, összetör!<br>Megtörve jajdul a barackvirág is,<br> amit magával elsöpör.<br><br>Utána hajol a gyönge ág is <br>halkan, aggódva elköszön,<br>lecsurgó könnyként elhullajtva<br> egy esőcseppet, mely rácsöpög.<br>

<br>Maradj még egy percet karjaim között!<br>Ne siess! Maradj itt velem!<br>Ne tűnj el még az álmaimból,<br>engedd, hogy melletted legyek!<br><br>Csak még egy múló, röpke órát,<br>hogy érezzem bőröd illatát<br>orromban, mint a tömjénfüstöt<br>mely belengi csöppnyi kis szobám.<br><br>Csak még egy forró ölelésre<br>hogy válladra hajthassam fejem,<br>hogy emlékezzem rá minden éjjel,<br>amikor nem vagy itt velem.<br><br>Még egyetlen gyöngéd érintésre<br>mely minden ízemig fölkavar!<br>Ölelj át! Kérlek! Oly szelíden,<br>ahogy a napfény a dombokat.<br><br>Azután hagylak megpihenni<br>olyan halkan és nesztelen.<br>Hogy halljam szívednek dobbanását<br>csitulni lassan, csendesen.<br><br>

<br><br>Tomboló vihar volt azon az estén <br>mely elsöprő erővel mindent felkavart,<br>s cikázó villámmal mindent összetépett <br>még a kis diófa is kettéhasadt.<br><br>Nem láttam akkor, de éreztem én is <br>dühöngő erejét, mellyel elrohant,<br>messziről hallottam őrült haragját is<br>melytől a kis fa is kettéhasadt.<br><br>Azóta régen elszálltak az évek<br>s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt<br>sűrű lombjával árnyékot terítve<br>mintha azt suttogná: ne add meg magad!<br><br>Azon az estén elvesztettem mindent!<br>Hisz az én szívem is kettéhasadt,<br> megtört szívvel, de újra kezdtem élni<br>bár a lelkemben örök heg maradt.<br> <br><br>