<br><br>Idő! Te csalfa kaméleon!<br>Gyermeknek s álmoknak nem létezel, <br>Az ifjakkal a végtelenbe merülsz el,<br>De ha az idősbhöz odasettenkedel<br>Csak rövidséged feded fel,<br>S ha eljössz: nem kegyelmezel.<br><br><br>

<br><br>Őszirózsás szombat délelőttön<br>Vásárlás után hazavetődöm.<br>Felkészülve egy újabb csatára.<br>Nyerni fogok végre-valahára.<br><br>Most is a konyha küzdelmem tere,<br>Ma azért is megbirkózom vele. <br>Magad uram, ha már nincsen párod.<br>Valami egyszerűt kitalálok.<br><br>Ha jubilálnám remekeimet,<br>Amit jó ha a kutyám megevett,<br>Gyásznapom lehetne minden napom,<br>De nem az vagyok, aki feladom.<br><br>Egyszerű legyen! - Van is ötletem.<br>Ma lecsót főzök, úgyis szeretem.<br>Egyébként is most van szezonja.<br>Ez győztes harc lesz. Irány a konyha.<br><br>Már serceg is a zsír a fazékban. <br>Eddig stimm. Lámpalázam azért van.<br>Belekerül a lelke, a hagyma.<br>Abálódik kétséget sem hagyva.<br><br>Amíg puhul, kolbászt szeletelek,<br>Hogy szaporább legyen, tojást verek.<br>Kutyámon látszik, nem bízik bennem.<br>Ő sem tudja elvenni jó kedvem.<br><br>Sót szórok az üveges hagymára,<br>Jöhet a paprika, az van hátra,<br>Na meg pár darab szép paradicsom.<br>Ezeket a hagymára aprítom.<br><br>Félig-meddig már kész az ebédem,<br>És ehető is,- végre megérem.<br>Isteni az illata, ahogy fő.<br>De jajj! Egyszer csak becsap a mennykő.<br><br>Az utolsó paprikát metélem.<br>Amikor belehatol a késem,<br>Egy rút hernyó fordul ki belőle.<br>Majdnem elrókáztam magam tőle.<br><br>Belepottyan a félkész kajámba,<br>Fakanál elő,- nyúlok utána.<br>Kavargatom, de nem tűnik elő.<br>Beledinsztelődik, biztosan szétfő.<br><br>Nem hagymától könnyes már a szemem.<br>Lecsót ennék, de ideget eszem.<br>Kutyám pislog, ő előre tudta,<br>Hogy ma újra kárba megy a munka.<br><br>Megmaradt a szeletelt kolbászom,<br>Bevetésre készen pár tojásom,<br>Belekerülnek egy serpenyőbe,<br>Onnan pedig korgó bendőmbe.<br><br>A kolbászos tojást lapátolom,<br>A lecsót meg kutyám elé tolom.<br>Megterítve a kis konyhaasztal,<br>Volt már ennél rosszabb,- ez vigasztal.<br><br><br><br><br>

Amit a szív kalitba zár, mégsem rab:<br> <br><br><br>Szabadabb Ő minden madárnál,<br>Mégis veled van míg maradnál.<br><br>Ha alszol ledönti gátjaid, s<br>Az éj fátylára vetíti álmaid.<br>Néha furcsa tájakra kisér, s<br>Ha ébredsz, róla álmod mesél.<br><br>Békét hoz ha jó, s te is jó vagy,<br>Féltőn tanít, de kétséget hagy.<br><br>Szilaj ifjuságod élteti,<br>Érett éned vágyát fékezi.<br>Ám midőn az alkony megérint<br>Érzed az időt mi megrémít.<br><br>Tudja az órát mit nem mond el,<br>De ha lejár, már úgy sem kell.<br><br>Persze félsz, mert a tested gyenge,<br>Nélküle csak por vagy és pernye.<br>Elhozza gyermekét a reményt, s<br>Te görcsösen fogod a kezét.<br><br>Ha rájössz, hogy mindez sevégre,<br>Emelt fővel nézhetsz elébe.<br><br>Lám, lelked az mi tenmagad,<br>Testünk csak eszköz és elhervad.<br>Megírja s rendezi sorsodat,<br>Így lesz az életed sorozat!?<br><br><br><br> Zárszó: Lelkünk az mi szeret, testünk csak közvetít. <br>

<br><br><br>Kétségekkel teli, halk pillanat, <br>amikor már szeretni félek<br>kizáródnak a vágyak és remények!<br>Te mégis közelebb lépsz...<br>S bennem rebben a lélek!<br><br>Bűvös láng lobban a csendben<br>bekerit, vonz, melegit,<br>fényörvényként elnyel<br>érintesz....s engedek.<br>Túl időn és téren<br>valami ősi szenvedéllyel<br>csókolunk.<br>S a pillanat varázsának<br>fogságában<br>Te és Én <br>eggyek vagyunk!<br><br>

Kertem alján lombot ontva vén akácfa vetkezik ablakomba.