Miért nem tiszavirágnak születtem,<br>Hogy a szerelemnek adjam életem,<br>Hogy ne legyen idő a fájdalomra,<br>Amit a szerelem szül a világra.<br><br>Miért nem tiszavirágnak születtem,<br>Hogy szerelem legyen minden percemben,<br>Hogy meg ne értsem a fájdalmas véget,<br>Mert veled én nem lehetek eleget.<br><br>Miért nem tiszavirágnak születtem,<br>Hogy majd halál legyen a menedékem,<br>Hogy ne kelljen ezt megélnem:<br>Elhagysz engem,kedvesem.

<br><br>Te adtál életet nekem,<br>Velem vívtad a harcot.<br>Mikor a kínod elcsitult,<br>Az ajkad mosolyra simult<br>S láttál egy síró arcot.<br><br>Igy jöttem a világra én,<br>Indult a közös élet. <br>Nálad volt puha otthonom, <br>de felnőttem s egy szép napon<br>Elhagytalak téged.<br><br>Éltük a magunk életét<br>Egymástól messze , távol.<br>Megirtunk sok sok levelet,<br>S a köztünk lévő szeretet<br>Uj utakat kovácsolt.<br><br>Igy lett, hogy élted alkonyán<br>A világ másik oldalán<br>Csendes napjaid éled, <br><br>Most én fogom a kezedet<br>Vezetlek, óvom léptedet,<br>Amig csak tart az élet.<br><br>

<br><br>Egy idő óta hallgatok.<br>Telnek a hetek, hónapok,<br>És nekem nincs mit mondanom.<br>Üres az élet? Nincs dalom?<br>Vagy talán végre nyugtom leltem;<br>Megpihent mégis zajló lelkem.<br>Az örömet leirni nem kell,<br>A nappal kel fel minden reggel.<br>Látom a kinyílt rózsaszálban,<br>Az unokáim mosolyában.<br>Bárányfelhőben fenn az égen,<br>Anyám dúdoló énekében.<br>Esőcsepp, ha puhán kopog,<br>A könyvben amit olvasok.<br>Ennél többet nem is remélek,<br>Halkan pereg, suhan az élet.<br><br>De ha valami dúl belül,<br>Nyugtalan lelkem elmerül<br>A céltalan önmardosásba?<br>Vagy a hibát keressem másban?<br>Nincs jóérzés az emberekben?<br>Mért bántanak, ha nem érdemlem?<br>Mikor gyász ért, miért pont engem?<br>Mit mulasztottam? Háborog bennem.<br>Ha fáj a szív s nehéz kibírni,<br>Ilyenkor írni kell, csak írni.<br>Mint virágszál az őszi síron,<br>Sötét betük fehér papíron,<br>Telve hittel, vigasztalással,<br>A gondot megosztottam mással.<br>Ennél többet már nem remélek,<br>Halkan pereg, suhan az élet.<br><br>

<br><br> Szeretnék már másfelé nézni,<br> De szemem vonzza ez a kép.<br> Szeretnék végre megnyugodni,<br> Hogy engedjen fel már a jég.<br> Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,<br> Szemed vidáman rám tekint.<br> Mintha jósként jövőbe látnál<br> Törékeny ujjad búcsút int.<br> A szívem elszorul megint.<br><br> Ha az ókorban éltél volna,<br> S viselsz tógát és bőrsarut,<br> Megvívtál volna Góliáttal,<br> Vagy Lehelként döngetsz kaput.<br> Átkelsz a hegyen Hannibállal,<br> Felfedezed Amerikát.<br> Senki szigetén kincset lelsz és<br> Legyőzöd a spanyol bikát.<br> Megnyertél volna száz csatát.<br><br> De te az újkorban születtél.<br> Jetek hasítják az eget.<br> Computer volt a te világod,<br> És popzene az életed.<br> Mégis, lehettél volna győztes,<br> Tudós, tűzoltó, vagy tanár,<br> Vagy mérnök apád nyomdokán,<br> Ha nem lett volna lehetetlen,<br> A kis fehér port tenyeredben<br> Legyőzni egy nap hajnalán?<br><br> S így: Emlék lettél Unokám.<br><br>

Olyan jó,hogy vagy nekem,<br>Életem nélküled el sem képzelem.<br>Az,hogy megismertelek,a legnagyobb ajándék,<br>Ilyent,mint Te,egy ember sem talál még.<br>Mikor meghallom neved,s látom gyönyörű szemed,<br>Elképzelek egy csodás napot együtt,csak veled.<br>Tudom,Rád bármikor számithatok,<br>Felhőkre neved mesésen felirhatom.<br>Köszönöm,hogy itt vagy és megosztod velem életed,<br>Jobb barátot,mint Te,el sem képzelek.