Magam ellen harcolok érted,<br>S hogy miért nem győzök, nem érted.<br>Miért vagyok gyáva?<br>Ha lelkem éktelen vadvirága<br>Testembe visszaszállna.<br>Elvittelek a titkos kertbe;<br>Küszködve, hogy tényleg gyer` be<br>Rettegve, hogy tüskéimtől<br>Véres sebbel mész el egyből.<br>Bárcsak levágnád mind e tüskét,<br>S érinthetném, mi megvéd,<br>Lelkednek finoman szőtt selymét.<br>Könnyű rétre bár ne vágynék;<br>Megöl ott a végtelen játék.<br>Nem süt a nap sem oly szőkén,<br>Átkozott fényétől megvakult már elmém.<br>Könnyeimet elsírtam mind, látod.<br>Fonnyadva álmodom üresen az álmot.<br>Ha feladsz engem a harcomban,<br>Elfogadom: így jól van.<br>De félek, mert emlékszem még,<br>Milyen is a nélküled-lét.

Sírt az őszi felhő<br>Süvített a szél<br>Ember arcú angyal<br>Hol lellek meg én?<br><br>Hó hull hóra<br>Holnap virradóra<br>Átölel a fényem<br>Fényed átkarolva.<br><br>Szikraeső hajlik<br>Lelket űz a vágy<br>Igába vert földi létben<br>Tiéd vagyok már,<br>Tiéd vagyok már!

Miért nem tiszavirágnak születtem,<br>Hogy a szerelemnek adjam életem,<br>Hogy ne legyen idő a fájdalomra,<br>Amit a szerelem szül a világra.<br><br>Miért nem tiszavirágnak születtem,<br>Hogy szerelem legyen minden percemben,<br>Hogy meg ne értsem a fájdalmas véget,<br>Mert veled én nem lehetek eleget.<br><br>Miért nem tiszavirágnak születtem,<br>Hogy majd halál legyen a menedékem,<br>Hogy ne kelljen ezt megélnem:<br>Elhagysz engem,kedvesem.

<br><br>Te adtál életet nekem,<br>Velem vívtad a harcot.<br>Mikor a kínod elcsitult,<br>Az ajkad mosolyra simult<br>S láttál egy síró arcot.<br><br>Igy jöttem a világra én,<br>Indult a közös élet. <br>Nálad volt puha otthonom, <br>de felnőttem s egy szép napon<br>Elhagytalak téged.<br><br>Éltük a magunk életét<br>Egymástól messze , távol.<br>Megirtunk sok sok levelet,<br>S a köztünk lévő szeretet<br>Uj utakat kovácsolt.<br><br>Igy lett, hogy élted alkonyán<br>A világ másik oldalán<br>Csendes napjaid éled, <br><br>Most én fogom a kezedet<br>Vezetlek, óvom léptedet,<br>Amig csak tart az élet.<br><br>

<br><br>Egy idő óta hallgatok.<br>Telnek a hetek, hónapok,<br>És nekem nincs mit mondanom.<br>Üres az élet? Nincs dalom?<br>Vagy talán végre nyugtom leltem;<br>Megpihent mégis zajló lelkem.<br>Az örömet leirni nem kell,<br>A nappal kel fel minden reggel.<br>Látom a kinyílt rózsaszálban,<br>Az unokáim mosolyában.<br>Bárányfelhőben fenn az égen,<br>Anyám dúdoló énekében.<br>Esőcsepp, ha puhán kopog,<br>A könyvben amit olvasok.<br>Ennél többet nem is remélek,<br>Halkan pereg, suhan az élet.<br><br>De ha valami dúl belül,<br>Nyugtalan lelkem elmerül<br>A céltalan önmardosásba?<br>Vagy a hibát keressem másban?<br>Nincs jóérzés az emberekben?<br>Mért bántanak, ha nem érdemlem?<br>Mikor gyász ért, miért pont engem?<br>Mit mulasztottam? Háborog bennem.<br>Ha fáj a szív s nehéz kibírni,<br>Ilyenkor írni kell, csak írni.<br>Mint virágszál az őszi síron,<br>Sötét betük fehér papíron,<br>Telve hittel, vigasztalással,<br>A gondot megosztottam mással.<br>Ennél többet már nem remélek,<br>Halkan pereg, suhan az élet.<br><br>