Még karjaiddal melegen átöleltél engem.<br>Még emlőidből tápláltál édes anyatejjel,<br>Még védelmet éreztem, jó anyám, öledben.<br>Még a sors nem szúrt meg ezer tüskéjével,<br>Addig volt jó nékem...<br><br>Még esténként hallhattam altatódalodat,<br>Még tanítottál engem a sok-sok szavakra,<br>Még imáidban is az Istent kérted értem,<br>Még álmodtál rólam minden egyes éjjel,<br>Addig volt jó nékem...<br><br>Még karácsony napján kalácsod ehettem,<br>Még fekete kenyered jobban ízlett nékem,<br>Még hazavártalak mindenhonnan téged,<br>Még az élet vidám napokat hozott nékem,<br>Addig volt jó nékem...<br><br>Még Anyák napján, neked virágot vihettem,<br>Még körülcsókoltál könnyekkel küszködve,<br>Még szemeidből derű és egészség sugárzott,<br>Még erőd mindent legyőzött ezen a világon,<br>Addig volt jó nékem...<br><br>Még zengő muzsikaszó felvidított engem,<br>Még hangjától nem folyt könny szememben,<br>Még hirtelen, tova nem szállott egészséged,<br>Még halálod tőlem örökre el nem választott,<br>Addig volt jó életem...

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,<br>Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.<br>Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,<br>S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.<br><br>De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,<br>Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.<br>Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,<br>Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.<br><br>Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,<br>Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.<br>Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,<br>Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.<br><br>Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,<br>Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.<br>Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,<br>És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Elmegyek messzire<br>s nem biztos hogy visszajövök <br>ki látott, s lát <br>remélem megjegyez egy életre<br><br>Ha visszajövök fel ismersz e?<br>elfelejtetted e arcom?<br>sok időt voltam oda <br>s már ismeretlen vagyok<br><br>Mágváltozok s felnövök <br>nem leszek már gyerekes<br>s belsőleg se ismersz meg <br>de bennem maradt akit ismertél.

Mint régi tévén az oszciloszkóp<br>ha szétszaladt s szétesett a kép,<br>úgy tűnök el én, kaleidoszkóp<br>bont színes kockákra, és miképp<br>egy mocsár böffen egyet a pokol<br>nyel nagyot, s már nem leszek sehol.<br>Két kézzel szórtam szerte napjaim,<br>eljátszottam létem, talmi fény<br>volt reflektor rajtam, az álmaim<br>nem ébredtek, vágy vitt, a törvény<br>nem nekem íródott, lelkem, szívem<br>szabad maradt, hát én így éltem.<br>Nevetve búcsúztam, hittem vége,<br>könnyű volt, magamra maradtam,<br>mert éltem, talán már ezer éve,<br>lángolva égtem - elfáradtam,<br>és jöttél, Isten újat teremtett,<br>más lett a világ, értelme lett.<br>Élni akarok, érted, miattad,<br>szeretni, mint még soha-soha,<br>veled élni, látni mosolyodat,<br>és ölelni minden éjszaka,<br>vedd hát két kezedbe létezésem,<br>szeress - és fogadd el szerelmem.

Kőszobrok, falra festett freskók,<br>hallgató Jézus, Mária és a szentek,<br>a végtelen a falra akasztva lóg,<br>fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.<br>Karcsú tested mint márványba vésett<br>szobrok sorába illesztett szépség<br>töri meg az áhítatot, szerelmet<br>hirdet, rád nézni is gyarló vétség.<br>Szemedben féltés - magad vagy én?<br>lelkedben a tegnapok szorongása,<br>kezed megremeg mikor imád végén<br>kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.<br>Az idő lustul a rég-padok között,<br>ezer évek figyelnek álmosan ránk,<br>botránkozó öregasszonyok bámulnak<br>mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.