Hetek óta függtem liánokká formálódott, kimondatlan szavaidon. <br>Mire elhagyták ajkaid, elszáradtak és lezuhantam.<br>Nem vagyunk mi pajkos gyermekek, <br>Csupán kiszáradt múmiái szép reményeinknek.<br>Szerelmem lassan eltűnik, ahogy parfümödet <br>Kifújja hajamból a józanító hajnali szél.

Nekem ez a hazám!<br>Itt hallják halkuló hangom,<br>szavaim értik is talán.<br>Itt ölelt fáradt ölébe,<br>tanított igaz szóra, <br>imádságra anyám.<br>Ide tartozom.<br>Őseim emlékei<br>erre vonulnak éjszakánként.<br>E tájon vágtat<br>ifjúságom szilaj-vad<br>csikója, rázva sörényét.<br> Itt, ahol élek, e határ-peremen.<br>A vihar-tépte, ár-cibálta<br>gondok ösvényein.<br>Itt akarom, hogy lássák hasznom,<br>szolgáljon szavam, szívem.<br>Ide tartozom.<br>Gyökereim holtak hajába<br>kapaszkodnak mélyen a földbe,<br>a szülőföld fekete ragacs-rögeibe.<br>Vele eggyé válik majd porladó porom, <br>míg humusszá változom.<br>Itt vagyok itthon.<br>Közétek tartozom, <br>kik még dacosan dédelgetitek <br>az árva magyar szót<br>a megtartás okán.<br>Ez a hazám.<br>A születés jogán!

Ugyan azt csinálom magammal,<br>Nappal és éjjel is, szerelmem, csak szenvedek,<br>Mert ezek a fájó emlékek kínoznak, és nem is hagynak engem aludni!<br><br>Próbálom mással eltölteni ezt a kis időt,<br>Próbálok változni, mert te nekem megnyíltál,<br>Kinyitottad kék szemedet és beléd estem,<br>De abba a pillanatba már le is hunytad lelkednek tükrét.<br><br>Ezekben a napokba és sötét estékként<br>Ugyan az az ember voltam, mint régen rég!<br>Mindent megadnék egy rohadt percért!<br>Mert hiányzik a szerelmed és annak szemei.<br><br>Egyedül alszom, egyedül kellek fel már megint...<br>Piás szaggal a padlóra esve keresem a megváltó füvet,<br>Mellyel betéphetek, de nincs is mivel!<br>Mert még kell a józan eszem, még?<br><br>De kellenek azok a piszkos poharak is, amibe borok végtelene volt!<br>Mintha már ez is számítana, bárcsak a szívem dobogna! <br>A csodás szemeidért és a hatalmas szívedért.<br>Zuhanok megint, hova?, talán a mély ivászatba!<br><br>Azt hittem hogy ha verseket írok rólad,<br>Azzal elmúlik minden gondolat, de csak erősebb lettél!<br>Adjak fel egy olyan csatát, melyet már rég<br>Megnyertél és csak kínzol vele?!<br><br>Mit ér már ez, a piámon és verseimen kívül?<br>Nincs semmim, csak gondolatok rólad!<br>Rohadt szerelem, beléd estem, beléd zuhantam!<br><br>Kell egy válasz, kell egy szó, egy kis cselekedet,<br>Adjam fel rövid kis életemet?! miért is? még a világnak kellek!<br>De neked már nem, ezért tudok csak bánatosan inni,<br>És a szerelmünkről meg örökké tudnék írni.

Simogatja szívemet egyetlen érzés,<br>Érzelmeim hevén indulatom elvész,<br>Keresem tekinteted, mely kellemes és tiszta,<br>Ez legyen boldogságom legnagyobb titka. <br><br>Korábban kerestem, hogy hol lelem a boldogságot,<br>Soha nem sejtettem, hogy megbújva lesen várhat.<br>Csendesen titokba, érzéseim tápláltad,<br>Elfeledtem mind rosszat, ami engem csak bánthat.<br><br>Mikor átölellek lágyan, csókollak szelíden,<br>Füledbe suttogom szeretlek én, kedvesem,<br>Nyomasztó keserűség foszlik szerteszéjjel,<br>Békés nyugalmat csak a karjaidba érzem. <br><br>Ne hagyd, hogy elvesszen e varázs,<br>Engedd a szívem közelebb tehozzád.<br>Én leszek te, és te meg én,<br>Így leszünk mi egyek, mint nap és az éj.

Mire jó a magány, ha fáj és üres<br>Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz<br>Csak a falak, amik némán néznek rád<br>Csak a rideg, ami megmaradt már?!<br><br>Szürke a fény, bánt az ég is<br>Üres lelked vágyakozik mégis<br>Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek<br>De néma a csend és nincs már felelet.<br><br>Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt<br>Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag<br>Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád<br>Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!