Tudod, kérlek, ha egész éltedben rendes voltál, <br>Családot, barátokat szeretted, imádkoztál, <br>Akkor majd megadatik Te számodra az öröklét… <br>Mindenki szívében tovább élsz… ez az öröklét. <br> <br>Vecsés, 2012. július 22. - Kustra Ferenc József <br>

Az erdő elhagyatott részén, <br>Mondhatnám, hogy elbújtság ölén, <br>Találtam korhadt, régi kis padot, <br>Alattam roskadt és hanyatt vágott. <br> <br>Édes csillagocskám, Neked mondom, úgy hiányoztál, <br>Mert ha ketten lettünk volna, és Te is hátasoztál <br>Volna, a nagy kacajban látnám, nem is riadoztál. <br> <br>Elhagyott ez a környék, és vizes, mert éjjel esett, <br>Ettől még persze nem vagy itt, keresem feleletet. <br>Szívem itt van velem, de mindketten magányosan vagyunk, <br>Kettőn szerelme már nincs, elmúlt, így már nem lobog hajunk... <br> <br>Egyedül estem a csatakos fűbe, mert Te már másik úton jársz, <br>Egyedül maradtam a bús életemben, de még szeretlek! Mást vársz? <br>Nemcsak a kispad omlott össze, de a szerelmünk... éltedből: kizársz! <br> <br>Nincs már, hogy a kapuban megvársz, <br>Nincs már, hogy velem erdőben jársz, <br>Nincs már, hogy a szívedbe bezársz, <br>Nincs már, értem-nálam: közbenjársz. <br> <br>Nincs, már mit tenni elmúlt a szívbéli szépség, <br>Szerelmünk, szögezzük le mi lett? Megholt vénség... <br>Pedig itt kóricálnak az őzek, <br>Madarak dalolnak, mind csőrösek... <br>Bennem még mindig dúlna a harckészség, <br>De sajnos, nem vagy te már a legénység... <br> <br>Vecsés, 2020. július 1. – Kustra Ferenc József – íródott: a szerelemről. <br>

Még meddig hitegetsz Borbála? <br>Döntésedet úgy vártam mára. <br>Beleegyezésed, <br>Mutatja készséged. <br>Ne nyomj a kétségek aljára! <br> <br>Lator az életem nélküled, <br>Álmodozok én… de csak veled. <br>Délibáb, mit látok, <br>Álmon futkorászok. <br>Ha lerázol, seb be nem heged. <br> <br>Vége szerelmem, engem emészt! <br>Pedig rád pazarolnám egészt… <br>Ó, de szeretnélek, <br>A jóba vinnélek… <br>Ha nem... Erős vágyam elemészt! <br> <br>Vecsés, 2019. augusztus 19. – Kustra Ferenc József – Romantikus LIMERIK csokor <br>

Egy álomba csöppentem hirtelen,<br>Nem is értettem, mi történik velem.<br>De oly csodás lett az életem,<br>Mit már remélni sem mertem.<br>Kit megérint ez az érzelem,<br>Feledni nem tudja sohasem.<br>De az álom nem valóság,<br>S véget is ér oly hirtelen.<br>Ám az életem, nem lesz<br>Már többé a régi énnekem.

Kérlek, ülj ide mellém,<br>Érintsd meg lelkem,<br>Lehelj csókot reá csendesen,<br>És én azt soha nem feledem.<br> <br>Nem feledem nézésed sem,<br>Mellyel te láttál engem,<br>Ahogy eddig senki más nem,<br>Tán még én magamat sem.<br> <br>Nem feledem érintésed,<br>Amint hozzám érsz gyengéden,<br>Lágyan kezedhez húzod kezem,<br>Ilyenkor érzem, megérkezem.<br> <br>A boldog, félszeg félmosoly,<br>Mely mindig ott ül arcodon,<br>A világot jelenti nekem…<br> Ezt az érzést, most is<br> <br>Megkönnyezem.